Mindig is tiszteltem az Oltai Anti bácsit, az iskola régen volt igazgatóját. Ő tanított engem németre, és a szüleimmel együtt még sok száz taksonyit. Igazi tanárember volt, most hogy már régóta nincsen közöttünk, hiányzik úriemberi megjelenése, kedvessége, kifinomultsága.

Nagyapám nem tudta mekkora nyomorúságot ültet a saját nyakába, mikor a 40-es évek elején néhány bögre pálinka és hosszúlépés után, a cimborák sűrű hátcsapkodása közepette belépett a Volksbundba. Vöröslöttek az arcok, gyöngyöztek a homlokok, s mindenkit elöntött valami különös, tettrekész hangulat, olyan amilyent még nem éreztek a svábok a fapadlós, áporodott szagú kocsmában.

 

"Milyen ünnep van ma apa?"- kérdezte kicsi lányom egy régi délutánon, hazafele menet az iskolából.

"Szerda van ma, nem ünnep." - válaszoltam fáradtan, hasztalan próbálva valamilyen történelmi eseményt találni a hónaphoz, naphoz.