1897 volt és vasárnap délelőtt, a templomból kilépve a haraszti bíró megállt egy sóhajtásra, s így szólt a feleségéhez.

„Asszony, olyan csodálatos ez a napsütés, hogy megyek járok egyet, mire kirántod a kirántott húst otthon leszek” – mondta ezt olyan sváb nyelven, amit manapság már csak a frankfurti tőzsdealkuszok beszélnek. Ezzel lelépett a templom lépcsőjén és ruganyos léptekkel, kezét háta mögött összekulcsolva elindult a frissen söpört úton.

Egy kedves Harasztin élő olvasónk küldte a következő levelet a szerkesztőségbe, amiben fiatalkori emlékeit osztja meg velünk, élményeit a Duna-ágról, aminek lassú pusztulását a saját szemünkkel látjuk évről-évre, hónapról-hónapra.

 

 

 

Mindig is tiszteltem az Oltai Anti bácsit, az iskola régen volt igazgatóját. Ő tanított engem németre, és a szüleimmel együtt még sok száz taksonyit. Igazi tanárember volt, most hogy már régóta nincsen közöttünk, hiányzik úriemberi megjelenése, kedvessége, kifinomultsága.