A Mecsek déli lejtőire sütő nap nemcsak a szőlőültetvényekre volt jó hatással, hanem az itt letelepült svábokra is. A mediterrán klíma szenvedélyessé tette őket, elképzelhető hogy esténként a kocsmában a férfiak nem sramlira cépláztak, hanem flamenco gitárok hangjára csapdosták talpukat a padlóhoz, s hangos ollézások közepette forgatták a tűzvörös ruhába bújt lányokat egy kis hajnali üzekedés reményében. Bátrak voltak akkor is mikor kifestették házaikat, nem sokat tétováztak a mesterek ha egy-két cirádáról volt szó a homlokzaton vagy arról hány kanál karmazsint szórjanak a mészbe.

Nem is svábok voltak ezek a bátrak hanem a stifolderek, akik nem a kolbászaikba tették a paprikát inkább a házaikat színezték velük. Hessenből a fuldai apátság (Stiftsfuldauer) környékéről települtek a baranyai Fekedre, ahol évszázadokon át művelték a földet és töltötték a kolbászt. A hosszú parasztportákon a végtelenbe nyúló faoszlopos tornácot követték a gazdasági épületek, amelyek majd kétszer akkorák voltak, mint maga a lakóház. Az utcai homlokzatról nyíló kapubejárat hihetetlen arányival és méreteivel talán a fuldai apátság templomajtaját idézték, elképzelhetetlen, hogy valaha is ezeken jártak volna ki-be a házból inkább a díszes kovácsoltvas kapukat használhatták. Szépnek mindenesetre szép, tudjuk be a mediterrán hevületnek.

A fekedieket is elérte a magyarországi németek sorsa menniük kellett málenkij robotra, emlékoszlop őrzi emléküket megjelölve azokat, akik soha nem tértek vissza.  A maradék lakosságot kitelepítették, de nem mindenki törődött bele, és az évek folyamán lassan visszaszivárogtak. Visszavásárolták portáikat a betelepített felvidékiektől, kicsinosították, hogy újra a régi színekben pompázzanak, felkutatták a fészerben a kolbásztöltőt és most újra töltik a stifoldert.

Az önkormányzat és a kormány állta a renoválások felét. Van olyan tulajdonos, aki itt él napi rendszerességgel gazdálkodik, de vannak, akik hétvégi házként használják. A csendes kis falu élete csak az évente megrendezett Stifolder Fesztivált idejére bolydul fel. Talán ezért választották Habsburg Ottó szobrának ezt a helyet, bár a Habsburgok mindig is szerettek itt nálunk üldögélni.

 

 

 

 Klikk a képre az albumhoz

 
Ismeretlen fényképész fekete-fehér képe 1946 körül valahol Németországban

Nem tudhatjuk, hogy a fényképet egy lényeglátó fotóművész vagy egy szerencsés amatőr készítette, de nem hétköznapi képpel van dolgunk. Kevés alkotást találunk ami a fotópapír adta néhány négyzetcentiméteren ilyen árnyaltan meg tudta fogalmazni azt a tragédiát, amit a kitelepítések során meg kellett élni sváb honfitársainknak. 

Ami a kép elsődleges feszültségét okozza az a fotón egyidejűleg megjelenő két műfaji elem, a portré, pontosabban a beállított családi fotó, és a táj, jobban mondva a hétköznapi utcai élet ábrázolása.

A kép bal első részén az öttagú család ünnepélyesen foglal helyet; az öltözet kifényesített csizma, cipő, nyakig gombolt ing, akinek van nyakkendője az azzal, akinek csak pulóvere az a világosat viseli. A szülők széken ülnek kezük összekulcsolva, ölükbe ejtve, komor tekintetük a kamerára szegezve. A három fiú mögöttük áll, a két szélső a szék támlájára helyezve kezét, arcukon megjelenni látszik valami mosolyféle, de inkább a feszültséget érezzük rajtuk, amint a fényképezőgép expozíciójára várakoznak.          

A kép bal szélére, az első képsíkba zsúfolt szereplők tömbszerű alakzata, a szülők már-már képről lelógó lába azt az érzetet keltik mintha utólag lettek volna a papírra kasírozva. Ezt az érzést erősíti, hogy a portréknál megszokott semmitmondó, homogén háttér helyett a távolból előkanyargó út kellős közepén találjuk őket. Mielőtt felbillenne a kép ösztönösen a csoport mellett kanyargó kerékpárnyomot követjük, ami átvezet minket a kép másik síkjába, a tavaszi napfényben fürdő német falucskába. A módos településen a többszintes lakóépület, a hatalmas, fából készült kocsiszín vagy csűr, a patakot átívelő robosztus hídszerkezet, a délceg villanypózna a karbantartott út mellett, a lekaszált, gondozott domboldal a háború utáni Németország újraébredését sugallja.   

Ami a kép valódi drámáját adja és értelmezi az egészet jelenetet, az a kép jobb szélén, a híd után a kis ház előtt álló csoport. Egy férfi áll háttal nekünk, kezében táska szemben vele egy nő, mellettük kisgyerek, miközben feléjük közelít egy negyedik ember az úton.

Nem tudjuk kik ők, valószínű helyiek a német falu ősi lakosai. Azt sem tudjuk miért állnak ott, talán várják negyedik társukat, hogy odaérjen és ügyet sem vetnek a fényképeszkedő családra, vagy épp ellenkezőleg, azért álltak meg, hogy megbámulják őket. Igazából mindegy, ez nem változtat semmit azon a nyomasztó érzésen, amit a két csoport viszonya láttat.

Ebben a groteszk jelenetben a kirekesztettség, az idegenség, az otthontalanság egy különös hangulatát ragadhatjuk meg, ahol a kitelepített család nem is a földúton áll, hanem egy hatalmas kanyargó futószalagon, ami messziről ideszállította őket, csak egy pillanatra a fotó kedvéért megállt, s majd robog tovább, hogy a következő családról is elkészülhessen a kép.   

Nem látunk a képen uszító plakátot, szögesdrótot, fegyveres katonákat kutyákkal, de minél tovább szemléljük őket, csak arra tudunk gondolni, hogy nem volt jó nekik ott üldögélni. S talán hetven év elteltével sem lett jobb.

Máshol lenni, nem otthon, az soha nem jó. 

 

Taksony, 2016. január 

Közreadjuk Haraszti Szilvia, a Taksony Vezér Német Nemzetiségi Általános Iskola igazgató helyettesének felhívását, aki egyben az iskola német tanára és egyike azon sváboknak, akik ősei 300 évvel ezelőtt megékeztek ide Taksonyba.

Hamar elröpült ez a 300 év, de vele együtt elhalni látszik ez a sehol sem beszélt dialektus, amit taksonyi sváb tájszólásnak hívnak.

Kedves nemzetiségi társaim!

Alább található egy gyűjtemény a szavak jegyzékéről, amelyek alapján a Nyelvjárás Atlaszt készítik.

http://taks.hu/taksermundart_anhang.pdf

Annak idején két személy megkérdezésével állítottam össze ezt a táblázatot.

Ha van kedvetek, kérlek Benneteket, kérdezzétek meg ezeket a szavakat ti is svábul beszélő taksonyiaktól, ez alapján pontosabb képet kaphatunk a nálunk beszélt nyelvről.

Ha van rá lehetőségetek, vegyétek fel magnóra is! A lejegyzést írjátok le fonetikusan, majd segítek az átírásban.

Ezek a szavak, kifejezések tipikusak, vizsgálatával megállapíthatóak bizonyos törvényszerűségek a nyelven belül.

Gondoljatok arra, hogy a 24. órában vagyunk, ezt a nyelvet egyre kevesebben tudják nekünk átadni!

Üdvözlettel és szeretettel 

Haraszti Szilvia