Már gyerekkoromban eldöntöttem, hogy nem leszek orvos.

Telente, mikor lecsapott az influenzajárvány a falura, megtelt az orvosi váró harákoló, taknyos emberekkel, szemük fényesen csillogott a láztól a félhomályban. Egy idő után az udvar is tele lett fagyoskodókkal, akik méltatlankodva gyújtottak egyik cigarettáról a másikra, hogy nem megy a sor, nem megy. Anyám öléből bámultam a sarokban a percegő olajkályhát, aminek csöve vastag kígyóként kanyargott a falon a menyezett felé, néha felém kapott, amitől összerezzenve még mélyebbre fúrtam magam anyám kabátjában. Olyankor már 39 fok felett járhatott a lázam, ennek legbiztosabb jele az volt mikor nyílt az ajtó, s az innekciósmarikanéni betessékelt minket, én úgy lépkedtem, mintha puha zsombékon járnék. Egyszerre öten mehettünk be a kicsi rendelőbe a férfiak és nők váltott csoportokban. Általában akadt mindig egy hatodik, aki megpróbált beslisszolni, de ezeket a próbálkozásokat a beírónusinéni rendre visszaverte. Gyerek voltam, így a női csoportba kerültem, mindig előre engedtek, hogy hamar végezzek és ne láthassam a női dolgokat.

Anyám kezét szorongatva közelítettem a rendelőt ellepő füstben az asztal vége felé, ahol ott ült a doktornő, nyakában a sztetoszkóp, kezében vékonyan füstölő cigaretta, asztalán tele hamutartó mezítlábas-Szimfónia csikkekkel. Mosolyt egyszer sem láttam az arcán, mindig csak ott ült a széken, apró madárszerű fejét oldalt billentve bizalmatlanul méregetett.  No nyisd ki a szád, s rám sem nézve anyámtól kérdezte, hogy lázam van-e. Én kétségbe esve ráztam a fejem, hogy nem, nincsen, csak kicsit köhögök, de ő már biccentett az innekciósmarikanéninek. Nemsokára meghallottam az apró reszelő hangját az ampullán, és tudtam, hogy idén sem sikerült megúszni az injekciókúrát. Az évek során kitapasztaltam, ha volt lázam, akkor injekció, ha nem, akkor csak gyógyszer, a képlet egyszerű volt. A lila-fehér dobozos Maripenből több marékkal megbírtam enni, de az injekciótól még ma is az ájulás környékez.

A rendelő inkább hasonlított egy kisebbfajta gyárra, ahol a doktornő néhány apró, szakszerű fogást végezett rajtuk, két lábon járó munkadarabokon, s a vizsgálat végeztével kezünkben a receptet úgy szorongattuk, mint a garancialevelet, ami arról biztosít, hogy néhány nap múlva újra egészségesek leszünk. Megkönnyebbülés volt mindig, hogy segített rajtunk, mert az udvarunkat rendben tudjuk tartani, a házat kitakarítjuk, ha kiesik egy szeg, azt visszaütjük, de ha bennünk romlik el valami, attól megrémülünk. Nem értünk magunkhoz, ilyenkor csak egy reményünk marad a doktornő, a Wiedner.

Miután végzett a műszakkal a kopott orvosi táskát a bicikli kormányára akasztotta és végig kerekezett a falun ellátni az ágyban fekvő öregeket, a párnapos újszülötteket, a lassan elfogyó rákosokat és a maguk alá piszkító alkoholistákat. Nyáron, ha az utcánkba ért és mi éppen fociztunk, illedelmesen abbahagytuk a játékot, megvártuk, míg elhalad mellettünk. Próbáltunk minél hangosabban köszönni, hátha télen megússzuk az injekciót. Ő sajnálkozva végigmért minket, halkan visszaköszönt és szótlanul hajtott tovább.

Félévszázadon keresztül foglalkozott a nyavalyáinkkal, a görcseinkkel, a keléseinkkel, a sebeinkkel, a csikarásainkkal, a szívverésünkkel, a cukrunkkal, a delíriumunkkal. Megszámolhatatlan órányi siránkozást kellett végig hallgatnia, több mázsa gyógyszert felírnia, több hektó szérumot befecskendeznie, hogy meggyógyuljunk. Ő nem panaszkodott soha, ha kérdeztük, hogy tetszik lenni, ő csak dünnyögött.

Most örökre elpakolta dolgait, utoljára akasztotta a bőrtáskát a kormányra és messzi útra indult. Látjuk magunk előtt, ahogy fáradtan tolja a kerékpárt a térdig érő hóban, mint régen azokon a téli éjszakákon. Nézzük, ahogy apró alakja végleg eltűnik a hóesésben.

A gyógyító nem gyógyít többé.