Szerencsés voltam, hogy részt vehettem a kilencvenes évek elején a pénzügyi rendszer korszerűsítésében. A banki átutalások többnapos ideje az elszámolás-forgalmi rendszer, a zsíróközpont kialakításával jelentősen lerövidült, egy napra, ami igazán nagy lépés volt abban az időben. A hálózat kiépítése azzal járt, hogy országszerte a frissen alakult bankfiókokba új szoftvereket és elektronikus kütyüket kellett telepíteni, s én egyike lehettem azoknak, akik járták a vidéket és terjeszthették az élenjáró technológiát.

Húsvét után volt és örültem a szép emlékek miatt, hogy azt a vidéki kisvárost kellett meglátogatnom, ahol a középiskola utolsó kirándulásán osztályfőnöki engedéllyel berúghattunk a székesegyház tövében, a Taverna nevű étteremben. Az „ofő” pedagógia célból vitt minket a pincébe, hogy „picit, de tényleg csak egy picit” megkóstoljuk a nemes magyar borok egyik legnemesebbikét, de mi egészen másként gondolkodtunk a dologról.

A bankfiókot a vár aljában, egy középkori épületben alakították ki, ami méteres falaival, lőrésszerű ablakaival, robusztus tölgyfa ajtajával inkább emlékeztetett lovagteremre, mint a magas szintű pénzügyi szolgáltatások szentélyére. Az utcáról a hatalmas, boltíves folyosóra lépve alig észrevehetően az egyik sarokban állt egy pultféle, ami mögött fiatal hölgy üldögélt a félhomályban és akit én a recepciós kisasszonynak gondoltam. Megilletődve az ellentmondásos miliőtől illedelmesen köszöntem és mondtam, hogy a zsíróközpontból jöttem modemet installálni. A kis hölgy elbizonytalanodva, ujjaival elfeledve elengedni a divat magazin éppen lapozott lapját a pulttal szemközt álló szék fele biccentett, hogy foglaljak helyet, rögtön szól a főnökasszonynak. Leültem a fikusz mellé a süppedős székbe, s diszkréten követtem a recepciós hölgy távolodó alakját, akit egy idő után elnyelt a folyosó félhomálya. Három-négy perc sem telt el mire meghallottam a közeledő léptek zaját. Egy kisebb különítmény közelített felém élükön a főnökasszonnyal, talán neki volt a leghangosabban csattogó körömcipője, amit a boltíves folyosó visszhangja valószerűtlenül felerősített. Biztonságos távolságra három-négy méterre, megálltak előttem, bizalmatlanul méregettek. Én már felálltam és készültem a bemutatkozási procedúrára, de ők csak ott álltak alakzatban, elöl a főnökasszony balján a recepciós hölgy jobboldalt és hátul amolyan pénzügyes forma nők, kicsit kövérek furcsa frizurákkal.

„Milyen zsidóközpontból jött, és mit akart itt csinálni?” – szakadt ki a kérdés a főnökasszonyból. Fejét félrebiccentve hunyorgott rám a vékony keretes szemüveg mögül. Elsőre nem értettem a kérdést, talán a folyosó akusztikája miatt, de a kérdés határozottan zsidóközpontra vonatkozott. Széttártam karjaimat, próbáltam bizalomgerjesztőnek tűnni, de ettől a mozdulattól a kis csoport még összébb vackolódott. Itt félreértés  történt, döbbentem rá, de az viszont hatalmas. De nem ok nélküli, mert a városka lakói nem csak abban jeleskedtek, hogy a török időkben hősiesen az utolsó vérükig védték a várukat, Magyarországot és ezzel a jó öreg Európát, helyet kapva e nagyszerű cselekedettel a történelemkönyvek lapjain, hanem azzal is, hogy itt alakultak meg a kilencvenes évek elején az első szkinhed csoportok, akik tevékenyen őrködtek a magyar nemzet testének tisztaságán, eltávolítandó onnan minden nem odavaló mocskot. Talán a recepciós hölgy - a kis szőke siksze - egyik fiú unokatestvére vagy régi osztálytársa vagy esetleg a vőlegénye lehetett egy ilyen csapat tagja, s talán a folyosó és a város különleges akusztikája miatt értett és mondott zsidóközpontot zsíróközpont helyett a főnökasszonynak. Bennem pedig a bosszúálló angyalt láthatták, akit Amszterdam vagy Tel-Aviv titkos katakombáiból  menesztettek, hogy modemet installáljak, amiről nem lehet tudni hogy micsoda, talán valami ószövetségi rituális technika, de annyi bizonyos, hogy a keresztényekre halálos.

Nem volt könnyű kikeverednem a szituációból. Mély lélegzetet vettem és elkezdtem, hogy én egy korpás hajú, kitérdesedett nadrágú informatikus vagyok és semmi közöm Asreal arkangyalhoz, sőt azon fáradozom, hogy gyorsabban utazzanak a banki tranzakciók - azt hogy pénz, ki sem mertem ejteni a számon, csak rontottam volna a helyzetemen, mégis csak zsidók keveredtek a történetbe – és így valamilyen szinten hozzájárulok hazánk felvirágoztatásához. Mire elhadartam éreztem, hogy átizzadt a zoknim. A mondókám végére a kis falanx is lazított az alakzaton, nem álltak már olyan mereven, sőt a hátsó sorból valami kuncogás félét is hallottam. Azt nem mondom, hogy a főnökasszony belém karolt és úgy kísért a gépterembe a számítógéphez, ahol kedvemre installálhattam, de sokkal fesztelenebb lett a kapcsolat közöttünk. Egyedül a recepciós kisasszony, aki közben visszatért a pult mögé, állt még mindig vigyázzállásban tekintetét mereven a fikuszra szegezve. Nem volt kedve folytatni az olvasást.

Miközben a számítógép vezetékei közt matattam az asztal alatt eszembe jutott a kutyatenyésztő, akitől a retriveremet vettem. Mondta, hogy teljesen mindegy, hogyan fogom hívni a kutyát, ha Buski lesz a neve, szólíthatom Lutrinak, Vuhtlinak, Bupszlinak, Muksinak, a kutyák a mássalhangzókat nem érzékelik, mindegyikre hallgatni fog.

Megnyugtató tapasztalat volt, hogy mi emberek kifinomultabbak vagyunk az érzékelés területén, mint az állatok, nekünk fontosak a mássalhangzók is. A pénzről nem is beszélve.