1945 februárjára már csak a Gellért-hegy maradt, amit szét kellett lőniük az orosz csapatoknak, hogy pontot tegyenek Budapest ostromára, véget vessen a világháború magyar fejezetének.

Nagyapám tüzér volt a Ludovika ifjú reménysége, a 44-es karácsonyi eltávot otthon töltötte feleségével és két kisfiával. Nemcsak ők, hanem a faluban mindenki kérlelte, hogy ne menjen vissza, vége van itt már mindennek. Hajthatatlan volt, az ő emberei ott vannak beásva a hegy oldalába és szükségük van rá nem hagyhatja őket cserben, széles mozdulatokkal, emelt hangon próbálta elhitetni a rokonokkal és talán saját magával is, hogy mennie kell. 

Visszament és néhány nap múlva jött a hír, hogy meghalt. A pesti oldalról lőtték az oroszok a Citadellát, az egyik találat az ő állásukat érte, volt aki azonnal meghalt nagyapám akkor még nem, csak kicsit később mikor kimászott sebesült társáért és megérkezett a következő lövedék. 

Tavaszra felszabadult Budapest, mások szerint bevették van, aki azt mondta, elesett. Nagyanyámat nem nagyon érdekelte, hogy mi történt a várossal, ő minden  bombatölcsér aljában a férjét vélte megpillantani, de az csak sárcsomó, sziklatörmelék és üszkös gyökér volt. Erősen kellett fogni a törékeny asszony könyökét mikor körbe vezették a hegyen. A katonai hatóság embere már meg sem próbálta elmagyarázni a kimerült hozzátartozóknak, hogy az elesetteket gondosan összegyűjtötték, mindenkit méltóságteljesen elhelyeztek a tömegsírban és a tábori pap még imát is mondott felettük. A sírokat a hegy alacsonyabban fekvő részein alakították ki, de az, hogy melyik katona melyik villa kertjében lett letemetve nem tudta megmondani. A sok özvegy és árva értetlenül bámulta a rügyező platánok alatt a friss földhantokat. Aztán egy idő után szétszéledtek, hazamentek.

A falu temetőjében van egy emlékoszlop a háborúban elesettek emlékére, arra lett rávésve nagyapám neve. A Gellért-hegyi villák kertjeit a háború után nem bolygatták, felesleges felásni a sírokat, összeszedni a csontokat és újra eltemetni őket valahol máshol, vélekedtek sokan. Próbálták elfelejteni és elfeledtetni, ami történt. 

Megtorpantam a járdán, kikerültem a vízesés körül tébláboló turistacsoportot és közelebb mentem. A hegy oldalába a függőleges mészkősziklába egy apró bronzból készült ágyúlövedéket applikáltak, a lövedék farkába egy kis róka kapaszkodott. Van egy szobrász, aki telerakja a várost szobrocskákkal, ez a Vuk című rajzfilmet idézte, amiben egy rókakölyök különböző helyzetekben találja magát, de mindig úgy alakulnak a dolgok, hogy nem esik különösebb baja. Gyerekkorom kedvence volt a film.

Néztem a kis installációt és egyre jobban elhatalmasodott rajtam a hála, amit a művész iránt éreztem, hogy a tudta nélkül is, de egy parányi emlékművet állított nagyapámnak, akinek nem úgy alakultak a dolgai.

 

47.489133 N, 19.046722 E