Bármekkora is legyen a kísértés, hogy az üresen tátongó Szent Anna téren az óvoda elé felállítsuk Tormay Cécile szobrát, ne tegyük. Bizonyára nagy örömmel venné kedves Wass Albertünk a hölgy társaságát, közösen könnyebben viselnék a hosszú szótalan nappalokat és éjszakákat, mely oly lágyan telepszik rá kis falunkra. Volt már neki szobra Budapesten a Károlyi kertben, de 1945-ben valahogy ledőlt. Mondják, hogy a kommenisták rombolták le, mások szerint egy eltévedt lövedék szakította le a fejét, de semmiképpen nem érdemelte meg, hogy ott üldögéljen fej nélkül még két évig, míg egy ügybuzgó hivatalnok végleg el nem szállítatta.

Pedig ő „idevalósibbnak” tűnhet a mi Albertünknél, mert a Szeszil igaz nem sváb, de osztráknak osztrák volt. Az anyai ükapja egy Spiegel nevű bécsi ács 1767-ben telepedett le Pesten. Okos és ügyes volt a família olyannyira, hogy a harmadik generáció a Lánchíd építésekor Széchényinek közeli munkatársa lett. Apai ágon a nagyapja szintén német volt, Krenmüller Károlynak hívták, de érezhette, hogy ilyen névvel nem sokra menne, ezért magyarosította Tormayra és ez bejött, mert a Rókus kórház igazgatójaként ment nyugdíjba.

Szoborállítás helyett inkább olvassuk el 1915-ben íródott könyvét a Régi ház-at. Mondják a könyvről, hogy ez a magyar Buddenbrook-ház, de ez csak annyiban igaz, hogy itt is egy hanyatló polgári családról szól a történet. A könyv attól érdekes miközben figyeljük a német család több generáción átívelő kavarását, megismerjük a 19. századi Pestet. No meg attól, hogy megtanítja nekünk, hogyan kell asszimilálódni, amire a mostani időkben még nagyobb szükség van, mint akkoriban volt.

Nagy kár, hogy az I. világháború után abbahagyta az írást a Szeszilia, és inkább egy antiliberális-újkonzervatív újság szerkesztésbe kezdett Napkelet címen, amiről máig sem tudjuk eldönteni, hogy tényleg annyira fasiszta és antiszemita volt-e, mint ahogyan mondják. De reménykedjünk, hogy inkább emiatt nem kapott Nobel díjat és nem került a Nemzeti Alaptantervbe, mint hogy azért mert leszbikus volt.