1975 januárjában a taksonyi moziban ülve el nem tudtam képzelni, hogy az óriási olajkályha helyén, aminek a tetején egy akkora bádogkürtő irányította a meleg levegőt a nézőtérre, hogy egy ember bele tudott mászni a belsejébe, félévszázad múlva az Emmy-díj áll egy dohányzóasztalon.

Gyerek voltam még semmit nem tudtam a díjról, hogy mi az és kinek adják, én az első sorban ülve arra vártam, hogy megjelenjen a hét mesterlövész a kazán feletti falrészen, átbukdácsoljanak a sarkokon és a függönyből kikecmeregve rálovagoljanak a vászonra a kaktuszok közé. A film szélesvásznú volt, nagyon széles nem fért a kép a mi falusi mozink vásznára, de ez minket nem zavart mi a kopasz Yul Brynner-t vártuk és a többieket, hogy megvédjék a mexikói parasztokat Eli Wallach-tól a mindenkori gonosztól.

Annyira tudatlan voltam, hogy nemcsak a filmes díjakról nem tudtam semmit, de arról sem hogy sváb vagyok, egy különös etnikum példánya a huszadik századi Magyarországon. Abban az időben sok dolog érdekelt, de az, hogy a felnőttek beszéltek a háborúról, hogy ott sokan meghaltak a családból, de volt aki hazajött és az itthon maradtakat összeszedték és elvitték Oroszországba le a bányákba dolgozni és ott is sokan meghaltak, de azért volt aki hazajött, de már nem talált itt senkit, mert az itthon maradtakat is összeszedték és elvitték Németországba, de ott nem haltak meg, de vissza sem jöttek, mert nem volt hova, mert házaikban már mások laktak, de aki visszajött az inkább 56-ban újra visszament Németországba azokkal, akik még nem mentek el, egyszóval ez az állandó jövés-menés a családban meglehetősen összezavart. Nem tudtam igazán követni ki kinek volt a rokona és hol élt vagy hol halt meg, beletörödtem hogy ilyen az élet, ennek így kellett és kell lennie, rám is majd valami hasonló sors vár ha felnövök, de azért semmi esetre sem a halottak között szeretnék majd lenni, hanem az élők között, mint a film végén a Yul Brynner és a Steve McQueen.

2020 januárjában a taksonyi moziban ülve újra egy filmet néztem, a vászon még kisebb volt, mint hajdanán, most sváb parasztasszonyokat kellett volna valakinek megvédenie, attól hogy kényszermunkára hurcolják őket, de nem jött segítségükre senki. Ez a történet az egyike volt azoknak, amiről gyerekkoromban meséltek a családban. Az elmúlt évtizedek alatt lassan felfejtettem ezeket a történeteket, a betelepülést, a vesztes háborúkat, a megtorlást, a kényszermunkát, a kitelepítést, az elhallgattatást, a disszidálást, most már tudom, hogy a sváboknak ez a folyamatos hányattatása a magyar történelem egyik nagy igazságtalansága.

Az, hogy ezt én tudom az kevés, de az Örök tél című film, aminek női főszereplője Gera Marina megkapta az Emmy-díjat és személyesen elhozta Taksonyba ad egy kis reményt, hogy mások is megismerik a magyarországi svábság történetét. Nem csak selypítős akcentusunk és bohókás táncainkon mosolyognak, hanem megtisztelik azt a néhány évszázadnyi munkát, amit tettünk az ország újraépítésért a török hódoltság után és megkövetnek minket azért, amit kaptunk érte cserébe.

A NAT (Nemzeti alaptanterv) elkészítése nem egyszerű feladat nehézsége látszik abból, hogy hiába dolgoznak rajta olyan kvalitású emberek, mint amilyenek dolgoznak rajta, nehezen akar összeállni. Az Örök tél című film egyértelműen lehetne része, mint vizuális prezentáció a magyarországi németség történelemi szerepvállalásáról.