A magyarországi németek kitelepítésének 60. évfordulója alkalmával országszerte megemlékezéseket tartanak. Nem történik ez nálunk sem másként, Taksonyban.
Kiállítás, filmvetítés, szoboravatás, beszédek, minden, ami a kerek évfordulón számba jöhet.
A II. világháború befejeztével a mi falunk sem kerülhette el az elszámoltatást. A svábságon könnyű volt fogást találni, németek voltak. A németek elvesztették a háborút, a csaták elvesztésen túl más szörnyű bűnöket is elkövettek, amit a világ felfogni alig tudott, és megbocsátani végképp nem akart. A felszabadító, birtokában egy mindenek felett álló eszme, a kommunizmus erkölcsi támaszával igazságot szolgáltatott és bűntett. Bűntette a volkbundost, az iparost, a parasztot, a tanárt, a süldő lányt, a serkenő bajszú fiút, az aggastyánt, a kisgyereket és a terhes asszonyt. Összeterelték, összefogdosták a "vétkeseket", hogy bányáikban "dolgozzanak egy kicsit". Az újkori rabszolgákat munkára akarták tanítani. Nem volt rá szükség, hiszen két és fél évszázaddal ezelőtt, azért küldték Magyarországra őket, hogy újraépítsenek egy másik hódító által porig rombolt, s végletekig kizsigerelt országot.
Egy új világrendben, rendnek kell lennie. Mindenek és mindenkinek a helyére kell kerülnie. A szlováknak a szlovák, a horvátnak a horvát, a magyarnak a magyar, a németnek a német mellett a helye. Egyszerű gondolatmenet, egyszerű tetteket kíván. És tették is azok, akik teszik az ilyen helyzetekben, az efféle dolgokat. Igaz, kicsit tétován, hiszen az első, a budaörsi svábok kitelepítését, "próba" kitelepítésnek nevezték. Azt beszélik, azért Budaörsre esett a választás, mert ott mindenki német volt. Nem kellett fondorlatos módon kideríteni, ki is közülük a sváb, hosszasan kémlelni arcvonásaikat, figyelni hangjuk lejtését, mustrálni ruházatukat, szemlélni portájukat. No, meg közel volt a fővároshoz - a kék busz talán már abban az időben is kijárt oda -, s ha tán balul ütött volna ki a "próba", könnyen haza lehetett jutni. Nem kellett aggódni, hogy otthon összeszidják a porul járt kitelepítőt a kései kimaradásért.
A kitelepítés jól sikerült. A háború végén lehetőség volt a náciktól némi szállítmányozási tapasztalatot gyűjteni, a vidéki zsidóság deportálása kapcsán. Ezek az ismeretek nem vesztek kárba. A próbát követte az "éles", ahogyan mainapság mondanánk. A sváb falvak vasút állomásaira begördültek a fakóbarna szerelvények, hogy elkezdődjenek az át-, ki-, betelepítések kelet-nyugat, észak-dél között.
A marhavagonok újból embereket szállítottak. Embereket, kiknek ősei lélekvesztő skatulyákon érkeztek a Dunán, néhány batyuval, egy-két szerszámmal, egy pár lábas jószággal, Magyarországra, az ígéret földjére, hogy boldoguljanak, gyarapodjanak. S most csodálkozó szemekkel bámulják a távolodó templomtornyot, a hullámzó szőlő ültetvényeket, a szántásra váró földeket. Ennyi, s máris mehetünk haza, hiszen csak 250 év volt? Haza? Milyen haza, hiszen ahol a házam, ott a hazám? Ki is mondta ezt? Mindegy.
Volt, aki maradhatott. Oly tökéletesre mégsem sikeredett a kitelepítés, mint azt elképzelték a rendcsinálók a terepasztal fölé görnyedve, az apró szerelvényeket fel s alá tologatva .
Aki itt maradt, az félhetett, és félt is. A beígért újabb kitelepítések fél évszázados görcsbe rántották a svábokat. A suttogás, a "nicht vor dem Kind" évei jöttek. A nevek magyarosítása, a munkahelyeken a csöndes beszéd, az iskolákban a jó magaviselet, a "Puvili, miért barátkozol azzal a csángó gyerekkel?" kérdések évei.
A nyolcvanas évek vége felé, a rendszerváltás hajnalán volt egy népszámlálás. A biztosok megkérdezték azt is, milyen nemzetiségűek vagyunk. Mert én mindig is "első osztályú vidéki srácnak" tartottam magam, beírattam, hogy német nemzetiségű. De a nagymamám búzakék szemében nem a büszkeséget láttam, hanem a rémületet.
Kezét tördelve, egyre csak hajtogatta, hogy ezt nem lett volna szabad, ebből még baj lesz, én már öreg vagyok, én nem akarok már menni sehova, én itt akarok meghalni. Hiába győzködtük évek át, hogy nem lesz itt semmiféle kitelepítés, nem kell már félni, szabadság van, meg Európa. Évek teltek el, de megnyugtatni nem tudtuk. Aztán meghalt, öreg volt már és nagyon fáradt. Soha nem bocsátotta meg óvatlanságomat, könnyelműségemet azt, hogy én is olyan "sárfsájdég" vagyok, mint egy sváb.
Itt tartunk most.
Ősszel újra kisebbségi önkormányzati választások lesznek, s ha az ember szavazni akar, megint mindenféle listákra kell feliratkoznia. Van akiben ez aggodalmat kelt.
Az ember ősi, mélyről jövő vágya a összetartozás érzete. Legyen az a család, a törzs, a baráti társaság, a szurkoló tábor, a kisebbség, a vallás vagy a nemzet. Igaz, ez a vágyakozás - mint minden vágy - rejt némi veszélyt magában.
Vállaljuk fel e csekély kockázatot, tisztelegve őseinknek, útjelzőül gyermekeinek és önbecsülésül magunknak!
