András atya, engedje meg hogy, gratuláljunk esperesi kinevezéséhez! Ez a beszélgetés a kinevezés apropójából jött létre, de sok ember kíváncsi arra, főleg azok, akik ritkán vagy egyáltalán nem járnak templomba, ki is a falu plébánosa.
Visszatérve a kinevezéshez, elmondaná néhány szóban, hogy melyek is az egyházi beosztások illetve rangok? Nem hiszem, hogy mindenki tisztában van vele. Hogyan szólítsuk András atyát a jövőben?
András atya. Maradtam András atya… De azért elmondom röviden milyen a katolikus egyház szervezeti felépítése, ha erre kíváncsi. A katolikus egyházban három kormányzati személyiség van: a pápa, a világegyház vezetője, a megyés püspök, az egyházmegye vezetője, és a harmadik a plébános, aki egy egyházközség vezetője. A pápa nem közvetlenül kormányoz, neki is vannak "minisztériumai" ezek a kongregációk, a bíborosokból álló tanácsadó testületek. Az egyes országoknak van vezető püspöke, a prímás. Szent István alapítása szerint Esztergom a fő egyházmegye, így nálunk az esztergomi érsek, Erdő Péter a prímás.
1993 óta egy átrendezés során, Magyarországon 12 egyházmegye jött létre. Az egyházmegyét a megyés püspök vezeti, de a pápa segéd püspököt is nevezhet ki mellé. A püspököt segítő, tanácsadó testülete sok századon keresztül a kanonokok közössége volt, de a II. Vatikáni zsinat ezt megszüntette, és helyette az egyházmegyei papi szenátust rendelte. A kanonokok most már csak amolyan tiszteletbeli személyek.
Az egyházmegyék főesperességekre vannak osztva, például a váci egyházmegye három főesperességre tagozódik. Például Taksony a szolnoki főesperességbe tartozik. A főesperességekhez pedig esperesi kerületek tartoznak. Mi a kiskunlacházi esperesi kerülethez tartozunk, és ennek az esperesi kerületnek lettem én vezetője 2003 novemberében.
És a prépost, mint megszólítás, hogyan jön ide?
Magyarországon már Szent István korától működtek szerzetesrendek. Csak megjegyzem, hogy a kommunista rendszer eltörölte a szerzetesrendeket 1950-ben, csak 3 férfi és egy női rendet hagyott meg de azokat is korlátozott számban ez volt az úgy nevezett: numerus clausus (korlátozott létszám). Csupán ezek taníthattak Magyarországon. Visszatérve a préposti címre. A XII. században a premontrei szerzetesrend sok helyen letelepedett magyar földön, főleg falvakban. Ők végezték a lelkipásztori munkát. Néhány szerzetes tartozott egy-egy falu rendházához. E házaknak volt az elöljárója, vezetője a prépost. Ez a szó a latin prepozitus szóból ered. Nagyon sok premontrei kolostor volt országunk területén. Például itt a szomszédban, Ócsán is található egy. A rend felépített a faluban egy templomot és egy szerzetesi házat és ott lelkileg ellátta a lakosságot. Ehhez a rendházhoz földterület is tartozott. Ezt nevezték prépostságnak. Ezek a török idők alatt kihaltak, megszűntek. Csak a helyük, az emlékük maradt meg. Ilyen sorsra jutott a bencés és ciszter kolostorok egy része. Ezek vezetőjét, pedig apátnak hívták. Ezek jórészének is csak a címe maradt meg. Az egyházmegyék ezeket a helyeket, mint címeket megőrizték.
A püspök, saját belátása szerint, ha valakit ki akar tüntetni, ezeket a címeket adományozza az erre érdemes személyeknek. A préposti, apáti címeknek határozott száma van. Ha valaki meghal, aki e cím valamelyikét viselte, annak a helyére lehet kinevezni újat. Így lettem én a Szűz Máriáról elnevezett Kökénymonostori címzetes prépost. Ez a hely, Nagykökényes faluban van, Hatvantól észak-nyugatra található. A község mai temploma volt régen, a XII. században a premontrei rend temploma. Ma már csak az alapfalak vannak, amelyre a mai templom épült.
Én úgy szoktam mondani, elmegyek, meglátogatom a birtokomat. Már háromszor meghívtak, az ottani búcsúkor, hogy tartsak ünnepi szentmisét. Ekkor felveszem a süveget, gyűrűt, mellkeresztet, mindent, ami hozzátartozik a prépostsághoz, és megtartom az ünnepi misét. Utána megvendégelnek, elbeszélgetünk, - "körbe lovagolok a birtokon" - egyszóval nagyon aranyosak az emberek. Már meghívtak jövőre is a búcsúra.
A világi emberek gyakran zavarban vannak, hogyan is köszöntsenek, szólítsanak meg egy papot az utcán? Ezek fényében, hogyan illik köszönteni András atyát?
Ez nagyon különböző, hogyan köszönnek az emberek. Például, mikor jegyes oktatást tartok első alkalommal, és bejönnek a fiatalok, aki amolyan vallásos ihletésű az úgy köszön, hogy "Dicsértessék a Jézus Krisztus plébános atya, vagy András atya, vagy tisztelendő úr!". Ha valaki így köszön - bár megmondom, ez a hivatalos egyházi köszönés -, ezzel kifejezi, hogy ennek a közösségnek a tagja. Mint érdekességet mondom: Még mainapság is Erdélyben a postás is így köszön, ha bemegy valahova: "Dicsértessék a Jézus Krisztus!", vagy a gyermek, ha hazajön, akkor így köszön az anyjának vagy nagyanyjának, aki úgy válaszol, hogy "Mindörökkön örökké Ámen". Ez volt a régi időkben nálunk is a hagyományos köszöntés az emberek között egy katolikus faluban. Visszatérve, én megmondtam nekik, ha valakinek nehezére esik, hogy így köszönjön, az nyugodtan köszönjön "Jó napot, Viszontlátást", én azt is elfogadom.
Az óvodában gyerekek például úgy köszönnek "Csókolom pap bácsi!". A hittanosok úgy köszönnek, hogy "Dicsértessék…", a nem hittanosok pedig "Csókolom". Mikor bemegyek az iskolába, vagy kijövök az iskolából, én már örülök ennek is, mert sok gyerek úgy elmegy mellettem, hogy nem is köszön, néha úgy jön ki az ajtón, hogy majd fellök az ajtóban, hogy előbb kiérjen.
Ha én saját magam intézek valamilyen dolgot egy hivatalban, akkor én is úgy köszönök, hogy "Jó napot!" "Kezicsókolomot" nem szoktam köszönni. De van néhány nagyon idős néni, akiket nagyon szeretek, mint a 96 éves Ruff nénit, vagy Száli nénit, akiket első pénteken szoktam meglátogatni, őket némelykor így köszöntöm.
Visszatérve a megszólításra. Én azt szoktam mondani mindenkinek, úgy szólítsanak meg, ahogy jól esik. Én nem ragaszkodom ahhoz, hogy "Plébános urat", "Esperes urat" vagy "Prépost urat" mondjanak. Persze vannak olyan papok, akik megkívánják, hogy "Esperes úrnak" szólítsák, és ha nem így tesznek, akkor bizony neheztelnek érte. "Nem tudja az én rangomat?".
De különben én hiába megyek civil ruhában, látszik rajtam, hogy pap vagyok. "Lesír róla, hogy pap", mondhatnám, hát ilyen az arcom, a viselkedésem, a habitusom.
De gondolom nem ezért lépett a papi pályára, mert már gyerekkorában is " lesírt" Önről, hogy papnak kéne lennie?
Nem, azért nem így történt. Épp ellenkezőleg, ezt egy belső ihletésnek, vagy meghívásnak lehet mondani.
Csak egy távoli rokonunk, egy tanító bácsi mondta állítólag, amikor olyan egy éves körüli lehettem, és meglátogatott minket: "Na, hogy vagy plébánatos úr!"
A szülők részéről volt valamilyen nyomásgyakorlás, a pályaválasztás alkalmával?
Nem, soha. Ez igazából egy gyerekkori elhatározás volt. Épp ma meséltem a gyerekeknek a hittanórán, olyan tíz éves gyerekek között voltam, és mondtam nekik, "Látjátok gyerekek én ilyen korban már határozottan eldöntöttem, hogy pap leszek."
Veresegyházon gyerekeskedtem és sok papot ismertem. Volt a plébánosom, az nem volt példaképem vagy eszményem, bár, nagyon sokat foglalkozott velünk, mint ministránsokkal, és a hittanosokkal, például röplabdázott, meg focizott velünk. Voltak ott jezsuita atyák is. Az egyik, mint kántor került oda, - a jezsuitákat a kommunisták szétkergették - ő volt a lelki atyám, betanított minket betlehemezni és együtt jártunk a többiekkel a faluban. Én amúgy is szerettem a templomban lenni. Reggel korán a tanítás előtt elmentem ministrálni. Hétkor kezdődött a szentmise és fél nyolckor onnan indultam az iskolába. Ezt sokszor megtettem. Adventkor hatra jártam a hajnali misére, májusban eljártam litániákra, egyszóval nagyon sokat voltam a templom körül.
 |
 |
A szüleim akkor tudták meg, hogy pap leszek, amikor jelentkeztem a ferences gimnáziumba. Addig senki nem tudta. Meglepte még a szüleimet is, hogy én nyolcadikos koromban eldöntöttem, hogy pap leszek. Igazából a belső élmény, amit Istentől kaptam, az irányított engem.
 |
 |
Abban az időben, én igazából azt sem tudtam, hogy egy papnak mi a dolga. Az Isten szolgálata az volt, ami hajtott engem. Ha én átgondoltam volna, akkor gyerekként, hogy nekem ki kell állni az emberek elé és prédikálni, és tudtam volna mit jelent az, talán nem mentem volna papnak. Én úgy féltem minden kiállástól, szerepléstől. Ha olvasni kellett én már be voltam rezelve. Ha kiálltam szavalni, nem emlékeztem arra sem, hogyan fejeztem be a verset, nem láttam semmit, senkit, borzalmas lámpalázas voltam.
Ez volt az esztergomi ferences gimnázium, mikor is volt ez?
1960-ban. Én úgy mentem oda, mint kispap jelölt. Jelentkeztem a váci egyházmegyénél, hogy a ferencesekhez azért mentem, mert szeretnék majd pap lenni. Ezért kaptam havonta 100 forintot az egyházmegyétől, mert a szüleim annyira szegények voltak, hogy nem tudtak semmit sem fizetni. A jezsuitákon keresztül kaptam még 310 forintot. 410 Ft volt a kollégiumi díj havonta. Ez nagy pénz volt akkor a hatvanas években.
Nyáron eljártam dolgozni, és amit akkor kerestem abból éltem az év folyamán. A szüleimnek nem volt rám sok gondja. Különben is még ott volt négy testvérem.
A gimnázium végeztével természetes volt, hogy jelentkeztem a váci egyházmegyénél papnak. Volt felvételi vizsga, de a négy év esztergomi tanulás után az, amolyan jelképes dolog volt csak.
Az érdekessége nem is ez. A papszentelés utáni, hétfőn szokott volt lenni a konkurzus "a pap felvétel", felvétel az egyházmegye kispapjai közé. Egy bizottság előtt kellett vizsgázni, és vizsga végén a püspök a tanárok véleménye alapján megmondja, hogy felveszi, vagy sem a papjelöltet. 10 órakor kezdődött a felvételi vizsga, én meg odaértem délre. Ugyanis előző éjszaka egy hatalmas eső elmosta a síneket a fővonalon. Minden gyorsvonatot Váchartyán felé tereltek. Így a veresegyházi vonat, amely Vácra tartott, három órát vesztegelt a hartyáni állomáson. Csak akkor indulhatott tovább, amikor már az összes expressz és gyorsvonat elment. Már mindenkit levizsgáztattak és a bizottság a püspök úr vezetésével éppen be akarta fejezni gyűlést, amikor én beestem lóhalálában a püspökségre. Azért felvettek!
Majdnem kárba veszett a négy év! De következett a hittudományi főiskola.
Öt év volt. Egerben tanultam. Hát az egy csodálatos időszak volt. Olyanokkal voltam együtt, akik hasonlóképpen erre a hivatásra készültek, ráadásul egy olyan osztályba kerültem, ahol rendkívül nagy volt az összetartás.
A gyengébbeket támogattuk, toltuk, segítettük, egymást kikérdeztük, együtt jártunk kirándulni, nagyon összetartó csapat voltunk. Például elsőtől ötödik végéig minden évben megnyertük az évfolyamok közötti röplabda bajnokságot. Magas srácok voltak az osztályban bőven, így még az ötödéveseket is legyőztük. Harmincötödik éve, hogy felszenteltek, de azóta, is minden évben összejövünk osztálytalálkozókra.
Ahogy minden iskolában, gondolom ott is voltak diákcsínyek!
Persze, biztos voltak.
Ezek nem publikusak?
Hát….Na jól van, egyet elmesélek. A szemináriumban Mikulás ünnepségeket tartottak minden év december 6.-án. Ezeknek az volt jellegzetessége, hogy ilyenkor ki lehetett figurázni a tanárokat. Az előző egyik évfolyam annyira vad dolgokat produkáltak, hogy a tanárok kivonultak a műsorról, annyira találva érezték magukat, és a mikulás ünnepet évekre betiltották. Vagy három év után nekünk engedték meg, hogy újra Mikulás ünnepséget szervezzünk. A műsor azzal kezdődött, hogy bevittünk egy koporsót, amiben a Mikulás feküdt, aki egyszer csak feltámadt, ugye, mert több évig nem volt Mikulás ünnepség. Ez is olyan jól sikerült, hogy a rektor úr majdnem elhagyta a dísztermet, ahol a műsor zajlott. De ezt inkább húzzuk majd ki, ne legyen benne a riportban!
És milyen volt a kapcsolat a főiskolán a külvilággal?
Ez egy nagyon nehéz kérdés. Abban az időben minket arra kellett volna, hogy felkészítsenek, hogyan tanítsunk, miként foglalkozzunk, az emberekkel, az ifjúsággal, a gyerekekkel. Én az öt év alatt nem találkoztam emberekkel, csak akkor, amikor hazamentem. Nekünk a készület - gyakorlati foglalkozás - az volt, hogy odaült a sok kispap elénk, be kellett állni a hordóba, ez volt a szószék, és így kellett prédikálni A kispapok, - a hallgatóság - pedig hallgatta. A próba hittanóra alkalmával, pedig rendetlenkedtek," röhögtek" imitálva a majdani hittanos gyermekeket, hogy minél jobban összezavarják a szegény próba hitoktatót. Ötödévben már kiengedtek, egyik-másik templomba, hogy mondjunk beszédet, de csak egy rövidet, azt is májusban és hétköznap.
Mikor kikerültem Nézsára, első papi állomáshelyemre, a szomszéd nagyszájú kislánya a Varga Klári 10 éves forma volt augusztus közepe felé megkérdezte: "Tisztelendő bácsi, mikor lesz már hittanóra?". Mondtam neki, "Hagyj engem békén. Azt se tudom mi az a hittanóra".- ezt már csak magamban gondoltam. Egyszerűen nem volt lehetőségünk a főiskola alatt a gyakorlati előkészületekre. Ma már hála Istennek már más a helyzet. A diakónusok már hónapokkal előtte kijárnak a templomokba, iskolákba, és mire odakerülnek, hogy önállóan dolgozzanak, már tudnak mindent. Ez persze nem a főiskola hibája volt annak idején, hanem az akkori politikai helyzeté.
Visszatérve az előző gondolatokhoz: A szeminárium befejezése után, ha nem is voltunk a gyakorlati papi életre teljesen felkészülve, 1969. június 22.-én felszentelt pappá a püspök atya, Dr. Bánk József a váci székesegyházban.
Mennyire volt nehéz a papi munka abban a korszakban?
Visszatérve még arra, hogyan kellett hitoktatnom. Elmentem egy-két idősebb lelkipásztorhoz, kértem tőlük anyagot, segítséget. Aztán elkezdtem heti 24 órában hittant oktatni. Háromhavonta elment a hangom, mert agyon akartam beszélni a gyerekeket. Hogy figyeljenek, ne rosszalkodjanak, én beszéltem, énekeltem, történeteket meséltem nekik megtettem mindent, csak hogy lekössem őket. Most már nem egészen így foglalkozom a hittanosokkal., de akkor egy percig sem hagytam őket békén. Mondták is a gyerekek, hogy nagyon szeretjük a hittanórát, de tisztára kiborulunk tőle. 75 százaléka járt hittanra az iskolába beíratott gyerekeknek, abban az időben a kommunista rendszerben. 50 százalékkal kezdtem és két év alatt felvittem 25 százalékkal. Agyon is akartak csapni ott a helyi…, Na mindegy.
Ez nem mindenkinek sikerült, sok függ az ember személyiségétől is, ugye?
Biztosan. Én nagyon szerettem őket, fociztam velük, játszottam velük, télen meg szánkóztunk, hógolyóztunk.
Volt-e valamilyen érdekes epizód abból az időből, amit soha nem felejt el, vagy ami jellemezte az egész korszakot?
Hát a hittan beíratás. Először is egy hatalmas nagy plakátot függesztettünk ki a templom kapura. A beiratás pedig úgy zajlott, hogy az iskolának még a tájára sem mehettem, mert ha megláttak, akkor rám kiabáltak, hogy ne zavarjam a hittan beíratást. Két félnap volt a beíratási idő: az egyik délután kettőtől-hatig és másnap nyolctól-egyig, aki ekkor nem íratta be a gyerekét hittanra az egész évben nem járhatott. Ha valamelyik szülőnek, a házastársáról megtudták, hogy vezető beosztású vagy párttag, annak betelefonáltak a munkahelyére, és addig nem engedték az édesanyát míg meg nem jött a válasz, hogy beírathatja vagy sem. Nagyon kemény volt ez.
Harcolni kellett, beszélni kellett a gyerekeknek arról, hogy van Jézus Krisztus, mert a történelemkönyvekbe az volt beleírva, hogy az egy legenda. Ötödikes történelemkönyvbe - lehet, hogy még most is megvan valahol - az volt írva, hogy Jézus Krisztus csak legenda, Ő nem létezett. Azzal teltek a hittanórák, hogy amit egyik másik tanár próbált félremagyarázni, azt nekem helyre kellett rakni.
Az volt a szerencse, hogy a hatvanas-hetvenes években a szülők sokkal komolyabb keresztények voltak. Azóta felnőtt egy-két nemzedék, akik maguk sem tanultak hittant és most sokkal langyosabbak. Volt olyan, hogy azok is jártak hittanra, akik nem voltak beíratva. S ha jött az ellenőrzés, akkor azokat ki kellett küldeni.
Ellenőrzés?
Persze. Bejött az igazgató, névsort olvasott ki van beíratva, ki nincs. Mondjuk, a jobbindulatú helyen azt mondták, "Tisztelendő úr, nem szabad járni annak hittanra, aki nincs beíratva!". Én mondtam: "Rendben van, persze.", de nem kérdezte meg, ki van beíratva. Volt hogy kétszer annyi gyerek ült ott, mint amennyi be volt íratva.
Történt egyszer, hogy szentség imádást tartottunk a templomban, és a plébános úr, - én akkor káplán voltam mellette - szétosztott egy ívet, hogy az iskolában iratkozzanak fel azok a gyerekek, akik szeretnének jönni. Az egyik akkori községi vezető ezt megtudta és megfenyegette a plébánost, ha még egyszer ilyent szervez feljelenti. Képzelheti, Salgótarjánban, abban az időben az volt a kis Moszkva. Később, amikor visszakerültem ebbe a községbe, a volt vezetők gyermekeit készítettem elő elsőáldozásra, bérmálásra. Egyikük most szervezi az ifjúságot a hittanra.
Ezek szerint nem volt haszontalan a küzdelem! Taksonyba mikor jött András atya?
94-ben. Pont tíz éve.
Nehéz volt beilleszkedni, elfogadtatni magát? Ahogy ismerem a helyzetet - legalábbis régebben - jelentős " civil" kontrollja volt a falu vallási életének?
Ez egy kényes téma. Hiszen itt élnek azok, akik között zajlottak ezek a dolgok. Mielőtt idejöttem, Peczár Péter atya néhány dolgot elmondott az itteni problémákról. (…) Hát én is megtapasztaltam, és három évbe telt mire sikerült elrendezni a problémákat.
Tudja, én úgy voltam vele, hogy mindenkit megbecsültem, tiszteltem, de képviseltem egy bizonyos irányt, bizonyos elveket. Úgy gondoltam, hogy én kivárok. Végül is elértem azt, hogy egy jó közösség alakult ki az egyházközségi testületben is és a templomban is.
Összességében jól érzem itt magam annak ellenére, hogy sok a munkám, hiszen Dunaharasztiban is helyt kell állnom. De van egy szabadnapom a kedd, amikor édesanyámmal, aki itt lakik velem a plébánián, felkerekedünk, hazamegyünk a szülőfalumba, meglátogatjuk a testvéreimet, rokonokat. A pihenés fontos dolog, rájöttem az idők folyamán, különben nem bírnám ellátni sokrétű teendőimet. Ezért jelöltem ki egy szabadnapot, amikor nem foglalkozok egyházi ügyekkel. Kirándulgatok, olvasok, meglátogatom paptársaimat satöbbi.
És a falu vallási életével meg van elégedve?
Nem… A templomba járás illetve a keresztényi közösségben való megjelenés és részvétel nagyon fontos a vallásos ember számára. Nem elég ha valaki "csak" hisz Istenben, de nem tartozik a közösséghez. Sokan azzal áltatják magukat, nyugtatják meg a lelkiismeretüket, hogy ők is valódi keresztények, vallásosak, hiszen otthon mindennap imádkoznak, a keresztény erkölcsök szerint élnek, ezért szükségtelen, hogy eljárjanak templomba. Egész biztos, hogy nagyon értékes, amit tesznek, ahogyan élnek, Jézus szavát tudom erre mondani -"Nem vagy messze az Isten Országától". A vallást ősi idők óta közösségben élték meg az emberek. Magányos keresztényt könnyebb eltéríteni a hittől. A templomban találkozunk Istennel. Onnan merítünk tanítást és lelki erőt.
Összevetve a tíz évvel ezelőtti helyzetet, sokan meghaltak azok közül, akik akkor templomba jártak és kevesebben kerültek a helyükre, akár a saját családjukból, akár újabb személyek, illetve családok. Ennek persze lehet oka az is, hogy én személy szerint rosszul végzem a munkámat., vagy a világ változott, az emberek eltávolodtak a vallástól. Ez országos, sőt világ jelenség. Az egyházmegyei papi továbbképzéseken sokszor beszélgetünk erről, hogyan lehetne ezen segíteni, megoldást találni, és sokat imádkozunk is erre a szándékra, például a szentmiséken, szentségimádásokon, litániákon, egyénileg is.
De nagyon örülök annak, hogy a püspök atya jó papi segítséget ad nekem rendszeresen a káplán atyák személyében, valamint örülök azoknak az újabb összefogásoknak, közösségeknek az Egyházközségen belül, amelyek azóta alakultak. Például: ifjúsági énekkar, Karitász, a Szentjánosbogarak gyermekcsoportja stb Nagyon fontos megjegyzésem: A tíz év alatt sok embert megismertem, sok munkatársam van az egyházközségben a templomba járók között elsősorban, de azon kívül is, akik jóakarattal készségesen segítenek, ha valamivel hozzájuk fordulok.
Érdekes folyamat figyelhető meg a gyermekek esetében, akiket a szüleik már óvodában hittanra járatnak. Hogyan távolodnak el az idők előrehaladtával a közösségtől. Az első időkben, az óvodában érdekes dolgok történnek velük, a hitoktatóval együtt énekelnek, rajzolgatnak, játszanak. Azután még az alsóban is szívesen járnak hittanra, mert jön az első áldozás a legszebb események egyike. A szülők is izgatottan várják. És ezután következik a törés. A bérmálkozásig az elsőáldozók majdnem fele, ha eljut. /évfolyamonként változik az arány / Persze ez magyarázható azzal, hogy felsőbb osztályokban egyre több a különóra, szakkör, sport foglalkozás és a hétvégére olyannyira elfáradnak a gyerekek, hogy a szülőknek nincs szíve elküldeni őket a szentmisére. Ezzel spórolnak. Ha választani lehet, hogy mit hagyjanak el sok tevékenység közül, a szentmise az első, ami elmarad. Ez a szülők felelőssége, a gyermek nem tudja eldönteni. Nem érzi a szülő, hogy a hittanra, a templomba járás fontosabb, mint valamilyen más tevékenység. A "hasznát" nem nagyon látja a gyermek elkövetkezendő életére nézve. Csak akkor döbben rá, hogy fontos lett volna, ha valami nagy gond van a gyermekkel.
Visszatérve a felnőttekhez. A bérmálás után újra akkor találkozom velük, ha házasságot kötnek, vagy, amikor a gyermekük keresztelőjét jelentik be. De azért én ezeknek a találkozásoknak is örülök.
Ez az időszak a hatvanas évek végétől a napjainkig, amire az én papi pályám is tehető, egy nagyon nehéz időszak volt. A múlt rendszerben a tiltások, a mostaniban a múló, hétköznapi javak hajszolása és a nehéz megélhetés akadályozza a vallásos élet gyakorlását. Az elmúlt 30-40 évben nagyon megváltoztak az emberek és ez a folyamat még ma is tart. Többször voltam Németországban ott mások a problémák, ott már sok helyen a rutinszerű, túl intézményesített vallási élet a jellemző. Itt nálunk azért érdekesebb és nagyszerűbb számomra a lelkipásztori munka, mert még vannak lehetőségek, vannak kihívások.
Én bízom a magyar nép alapvető vallásos érzületében. Ezért én optimistán látom a jövőt, hogyan is láthatnám másként, hisz Isten működik a lelkekben. Például, megnőtt a felnőttkori bérmálkozások száma, ez jelentheti azt, hogy az emberek újra a hit felé fordulnak.
A régmúltban kevesebb hívő jutott egy papra, ami azt jelentette, hogy a papok a családokat is jobban látogatták, több idejük volt elbeszélgetni az emberekkel, meghallgatni őket. Ma már sajnos erre egyre kevesebb idő jut, pedig nagyon fontos lenne. Némelykor azt is tapasztaljuk, hogy bizonyos rétegnek nincs is igénye rá. Csak akkor megyek el, ha a családdal valamit meg kell beszélni, például a gyermekükkel kapcsolatban. És természetesen meglátogatom az időseket, betegeket rendszeresen, akik már nem tudnak eljárni a templomba, de szükségük van a lelki megerősítésre.
Igaz, hogy sok teendőm van, de biztatom a híveimet, hogy nyugodtan keressenek meg a problémáikkal, ne csak a templomban találkozzunk. Csöngessenek be a plébániára, ha nem tudok rögtön rendelkezésre állni, megbeszélünk egy időpontot, és akkor elbeszélgetünk. Jöjjenek…
Köszönöm szépen ezt a tél esti beszélgetést, elröpült az idő, már éjjel féltizenegy van.
Még egyszer gratulálunk és kívánunk András atyának jó egészséget az előtte álló munkákhoz.
Dicsértessék a Jézus Krisztus!
Mindörökké Ámen.
Korisánszki Attila, Szalai János
