Kényszermunka a Paradicsomban

1945. január 2.-1949. november 4.

 Ruff József, Günzburg, 2000. április

 A front

1944. november 3.-án a Taksonyban állomásozó magyar és német csapatok Dunaharaszti felé húzodtak vissza. Egy német különítmény védelmi pontként a Taksony  és Szigetszentmiklós Duna-ágak közötti szigetet foglalta el. A jobb kilátás érdekében a taksonyi templomtornyát az első órákban lerombolták. A lakosság már napok óta a pincékben tartózkodott, mikor a rákövetkező napon Bugyi felöl megszállta a falut a Vöröshadsereg.

A falu népe szenvedett az állandó belövésektől, sokan megsebesültek, néhányan meg is haltak. Orvos addigra már nem volt a faluban. Mindennaposak voltak a nők elleni erőszakos fellépések, sok embert kivégeztek az orosz katonák.

Wieland Mihályt, a falu plébánosát kivitték a front első vonalába, a falu szélén álló Kálvária dombra, hogy megafonon keresztül, németül és magyarul szólítsa fel a Dunaharasztit védő csapatokat a megadásra. A magyar és német katonák nem szüntették be a védekezést, csak hat hét elteltével vonultak vissza Soroksár felé.

A gyülekezés

1945. január 2.-án a sváb lakosoknak jelentkezni kellett a községházán egy kis munkára - málenkij robotra. Minden 18 és 45 év közötti férfinek és 18 és 35 év közötti nőnek meg kellett jelennie, 15 napra való élelemmel és két pár cipővel. Egy bizottság 600 személyt jelölt ki, - majd január 14. még 140-et -. Voltak köztük apák fiatal lányaikkal, fiaikkal, volt hogy egy családból több személyt is kiválasztottak, sőt fiatal házaspárokat is.

Az éjszakát a Luttenberger féle táncteremben és az iskolában töltöttük. Másnap reggel gyülekeztünk, köztük voltam jómagam és az édesapám. Az esperesünk megáldott minket és az itthon maradt családtagjainkkal a falu határáig kísért. Mint egy marhacsordát, úgy tereltek minket a szovjet katonák a 16 kilométerre lévő Kiskunlacházáig. Ott a helyi iskolában és magánházaknál szállásolták el az embereket.

Másnap a Szigetcsépről érkező csoporttal együtt bevagonírozták a taksonyi svábokat. 40 személy került egy vagonba, aminek négy 30x30 centiméteres ablaka volt, közepén egy kályha állt, s mellette egy kis lyuk WC gyanánt, ami az utazás ideje alatt állandóan foglalt volt, bármennyire is megalázónak tűnt az elején.

Az utazás

A vonat első megállója a ceglédberceli állomás volt. Már sötét volt és a szerelvény mellett egy kis erdő állt. Itt néhány embernek sikerült megszöknie, köztük a nagybátyámnak a Lang Flórisnak, aki ránk hagyta a batyuját és a dunnáját.

A következőnap reggelén hozzácsatolták a ceglédberceliek vagonjait, ők is lehettek néhány százan. A kocsikat egy mozdony húzta, egy másik tolta kelet felé, az ismeretlenbe. Nagyon elvoltunk keseredve, mert sejtettük, hogy ez az út nem 15 napos lesz. Néhány helyen még megálltunk, hogy hozzánk csatoljanak egy pár vagont, újhartyányiakat, fegyvernekieket.

A kis kályha nem nagyon adott meleget, hideg volt, fáztunk, már nem volt mivel tüzelnünk és a vizünk is elfogyott. A vonat mellékvágányokon, az állomásokon kívül állt meg. Ott leszállhattak néhány fát szedni és havat, hogy legyen mit inni. Ahogy keresztül mentünk Románián tudtuk, hogy ez az út a Szovjetunióba vagy talán Szibériába visz. A harmadik hétre már sokunknak elfogyott az élelme, azoknak kecskehúst adtak. Mosakodni egész úton nem tudtunk.

A megérkezés

Végre háromheti utazás végeztével megérkeztünk Dnyetropetrovskon át rendeltetési helyünkre. A kiszállás és rövid terelés után megálltunk a táborunk széles kapuja előtt. Az egész tábor szögesdróttal volt körbekerítve, az őrtornyokban és a kapu melletti őrházban 15-16 éves katonák álltak. "Hát ilyen bűnösök vagyunk mink, hogy így kell minket őrizni?"

Ahogy körbenéztünk, a környék enyhén dombos volt, és számtalan piramishoz hasonló fekete, hegyes dombot láthattunk palaköves szénhulladékból, és tárnalifteket. "Jaj csaknem szénbányába kerültünk?" A hely, a donyecki öbölben fekszik, a környéket Dombásznak hívták. A település neve Amerikanka volt, állítólag  egykori barátaik tiszteletére nevezték így.

A kapuban már elkezdődött számlálás és káromkodás: rász, dvá, tri, dáváj, dáváj. A tábor egyemeletes házakból állt.  A szobák faltól falig tele voltak emeletes, nyersdeszkájú priccsekkel. A szobaközepén egy falazott kályha állt. Jó, hogy volt takarónk és dunnánk, mert a priccsek üresek voltak, és úgy feküdtünk egymás mellett, mint a heringek a dobozban.

A tábor végében volt egy 7x4 méteres és 1 méter mély latrina deszkákkal lefedve, amelyekbe lyukakat vágtak, ezek nagyobbak voltak, mint a vonaton. Télen, ha síkos jeges volt és valamelyikünk nem jól guggolt, az belesett, fogódzkodni azt nem lehetett. A tábor közepén volt a mosdó, egy befalazott víztartállyal, melyet szénnel vagy fával lehetett fűteni. Mosakodni teknőkben lehetett. Ennyit a táborról, aminek a száma 1025, a mellette lévő bánya, pedig 18-AMERIKANKA. Az első napokban voltak egypáran, akik el tudtak szökni, de mind elfogták, és borzasztóan elverték őket.

A bánya

Február végén beosztottak minket a közelben lévő szénbányákba: 15-ös sztari, 10-es bisz, 15-bisz. Én és az apám a 15-biszbe lettünk beosztva. Tábor nem volt a közelben így minden nap 8 kilométert kellett gyalogolni a bányáig, hidegben, hóban, esőben.  Három műszakban dolgoztunk hat napig, a hetedik szabad volt, de ha nem tudtunk elbújni a táborban, akkor benti munkára fogtak be. Egy hónap után volt műszakváltás. A legrosszabb az éjszakai volt, amikor 20 fok alatt állt a hőmérő és ki kellett menni a táborból a bányáig. Az elején egy puskás nő vagy egy idős férfi volt a kísérőnk, később már egyedül mehetett a csoport.

Jól emlékszem az első műszakomra: délutáni műszak volt, egy órakor indultunk hóesésben, hidegben. A délelőtti műszak éppen akkor jót fel a lifttel, feketén, mocskosan, alig ismertünk rá a taksonyiakra. A Stark Flóris bácsi azt mondta, "Emberek, odalent a pokol van, mink innen már nem kerülünk haza." 80 métert ereszkedtünk a lifttel, utána gyalog mentünk egy kilométert a föld alatt egy rozoga, öreg petroleumos lámpával. A "natsalnyik", a műszak főnök fogadott minket. Egy rövid beszédet mondott, amit nem értettünk. Két ujjal mutatta, hogy dohányozni szabad. Bejött velünk a tárnába, aminek a magassága egyméterhúsz centi ha lehetett, úgy mentünk mint a majmok.

Az orosz és ukrán bányászok jókedvűen fogadtak minket. Mindegyik kapott közülünk egy embert, hogy betanítsa. A robbantott szenet egy teknőformájú vasszalagra kellett egy irtózatos rövidnyelű lapáttal felrakni. A szalag végén egy nő felügyelte, hogy a szén a csillékbe hulljon. Mi szorgalmasan dolgoztunk, hol térdelve, hol ülve, vagy guggolva. Nagyon nehéz munka volt. Mindenki azon volt, hogy ezt nem bírjuk sokáig abban a nagy porban és azzal az ellátással, amit kaptunk. A műszak végén kísérettel felmentünk a felszínre, ahol várt már ránk a puskás nő, hogy kétszer is megszámoljon, hogy megvan-e mindenki. Éjjel egyre értünk vissza a táborba. Olyan fáradtak voltunk, hogy a port a szemünkből nem tudtuk kimosni. A télikabátunk is csupa szénpor volt, a hideg miatt fel kellett venni a munkásruhára, ha nem akartunk megfagyni.

A 18-20 éves lányok és fiatal nők is a föld alatt dolgoztak 5-600 méter mélyen. Két-három méteres deszkákat és hosszú cölöpöket kellett az alacsony tárnákban hordaniuk, hol guggolva, térdelve, a járat biztosítása céljából.  Ők vezették a tonnányi szénnel megrakott csilléket a központi tárnába. Életveszélyes sebességgel robogtak a két-három csilléből álló szerelvényekkel, és ha valamelyik csille leugrott a sínről az rögtön kiütötte a boltozat tartó cölöpöket. Recsegett, ropogott minden. Az üres csillét nekik kellett egyenként visszatolni a sínekre.  Mindenki nagyon félt.

A koszt

Ételt a konyháról hoztak. De milyen ételt? Sokszor gondoltunk az otthoni malacok moslékára, milyen jó lenne belőle egy vödörrel. A menü  mindig egyforma volt, csak 8-10 nap után változott. Vagdalt sós uborkaleves, a nyolcadik nap után, sós zöldparadicsomleves, savanyú káposztaleves. Nyáron jött hozzá a répaleves és csalánleves hosszú, kemény szárakkal. A leves után négy-öt kanál kása, ami lehetett köles, kukorica, vagy ha árpából vagy búzából volt, akkor az már ünnepnek számított. Kaptunk még hozzá négy-öt kockacukornyi húst vagy omlettet. Reggel és este teát.

A fő étel a nedves, nehéz kenyér volt. A bányászok 1200 grammot, a fatelepen és a műhelyben dolgozok 800 grammot, akik még könnyebb munkát végeztek, azok 500 grammot kaptak belőle. Vacsora előtt lehetett vételezni kenyeret, amit többség rögtön meg is evett. Zsír vagy olaj alig volt az ételekben. A szenvedélyes dohányosok a kenyerük harmadát eladták dohányért. A nehéz munka hamar felhasználta a tartalékot, a sós étel pedig méreg volt a szervezetnek.

A tetvek és a járványok

A katasztrofális higiéniás körülmények miatt eltetvesedtünk. Annak ellenére, hogy naponta sok időt szántunk az undorító tetűvadászatra, másnapra százával több lett. Végül mindannyiunkat, férfiakat és nőket, kopaszra nyírtak, a nemi szőrzetünket leborotválták, a ruháinkat fertőtlenítették. De nem ért sokat az egész, négy hét után ugyanott tartottunk.

Június eleje lehetett, amikor kitört a járvány. Az emberek lebetegedtek, lesoványodva, hasmenéssel, dagadt lábakkal jártak-keltek. Elfertőződött a húgyhólyagjuk, nem tudták tartani a vizeletüket. Azt mondták, tífusz vagy vérhas. Néhányunknak szerencséje volt, akik nem kaptuk el, pedig ápoltuk a betegeket. Senkit nem raktak karanténba.

Sokan depresszióba estek, és gyengeségükben, bánatukban feladták. A halottakat korán reggel kocsira rakták, hetet-nyolcat vagy többet is, és a városon kívül egy kis dombon temették el őket. A járvány végén kaptunk egy kis fizetést, nem sokat, de mégis tudtunk venni belőle egy kis joghurtot, süteményt a bazárban. Én nem emlékszem, hogy két és fél év alatt, amíg ott voltam kaptunk volna főtt vagy sült tésztát. Közben a háború is véget ért, mindig mondták, "Szokra domoj", "nemsokára haza mennek".

A mamkák és bábuskák

1945 nyarán a 15-bisz bánya mellett egy tábort építettek és oda telepítettek át minket. Ebben a táborban sem volt jobb, csak az volt az előnye, hogy nem kellett 8 kilométert gyalogolni. A hátránya annyi volt, hogy nem tudtunk útközben koldulni. A mamkák és bábuskák mindig adtak egy darab kenyeret vagy tojást, egy almát, ah uton voltunk a munkába, pedig nekik is csak egy kis házikójuk volt, egy tehenük, néhány kecskéjük, pár tyúkjuk és egy kis kertjük.

A halottak

1945. szeptember 28.-án apám 44. évi születésnapján egy baleset érte őt a bányában. Leszakadt a boltozat és a palakövek betemették. Teherautóval vitték az 5 kilométerre lévő sznizsnoi kórházba. Másnap meg akartam látogatni, de nem engedtek be hozzá. Többször is próbálkoztam, de nem engedték.

November elsején a nagybátyám is beteg lett. Kimentem a kapu elé, hogy vegyek neki az asszonyoktól tejet. Éppen akkor jött a tábori tiszt, kérdezte, mit akarok. Erre bevitt az őrházba és ott nagyon megvert, aztán egy rúgással kidobott a bódéból. Szegény asszonyok nem mertek szólni semmit.

Végül eljutottam a kórházba, a portán jelentkeztem, ott azt mondták, hogy az utolsó ház mellett lévő épületben fekszik. Gondoltam biztos már jobban van. Ahogy benéztem a függöny nélküli ablakon, látom ott apámat meztelen, soványan egy fapriccsen. A halottak háza volt az. Kórházban mondták, hogy eltemethetem magam a közeli temetőben.

30 rubelért csináltattam a tábori asztalosműhelyben egy koporsót. A Lénárd a nagybátyám,  a Hesz Mihály az unokabátyám segítettek. A másik nagybácsim a brodcki táborban volt az unokanővérem, a Hesz Mária a 18-as táborban. November 21.-én kiástuk a sírt, 22-én mentünk apámért az Itzelberger Péterrel. Kevés szalmát tettünk a koporsóba, majd felraktuk a kétkerekű kocsira, és a hóesésben felhúztuk a temetőbe. Az útmentén az ismeretlen asszonyok keresztet vetettek. A temetőőr mondta, hogy temessük el a mi vallásunk szerint. Leeresztettük a sírba, imát mondtunk és eltemettük. A keresztfára ceruzával ráírtuk a nevét és a születési idejét. Nem volt semmilyen papír róla, hogy mikor és miben halt meg. Ez az én lelkemet nagyon megterhelte.

Az első hazatérők

Nem tudom pontosan, de 1946 elején ment haza az első csoport. A betegek, sebesültek a gyengék mehettek haza, azok, akik nem tudtak dolgozni. Mi az ott maradók örültünk, hogy legalább hírt visznek rólunk haza. Igaz egyszer mi is írhattunk egy lapot, de az soha nem érkezett meg. Rólunk se tudott senki semmit és mi sem tudtunk a világról semmit.

A táborokban nem történt sok változás. Negyvenhat nyarán én is lebetegedtem, hasmenés kínzott, nem is csoda ilyen táplálkozás mellett. Átszállítottak az Amerikanka főtáborba. Erről az a hír járta, hogy akiket odaszállítanak, azok meghalni mennek oda. Én nem akartam az apám után menni, így hamarosan összeszedtem magam, és újra mehettem a bányába.

A főtábor

Ez a bánya volt a legnagyobb és legmélyebb, 1000-15000 méter mély. Itt nem volt lift, az egész utat körülbelül három kilométert gyalog kellett megtenni 25-30 fokos lejtőn ereszkedve. Itt nem lehetett dohányozni és petroleumlámpák helyett akkumulátorosat használtak. Időnként robbanógázok keletkeztek, ezért többször megmotoztak, mielőtt leereszkedtünk. 

A járvány után újra feltöltötték a tábort németajkúakkal. Lengyelországból, Romániából, Oroszországból jöttek 16-18 éves fiúk, akik úgy beszélték az orosz nyelvet, mint mi a magyart. Még mindig akadtak merészek, akik megszöktek annak ellenére, hogy tudták, nagyon meg lesznek büntetve, ha elkapják őket.

1946 végére javult a helyzet, több fizetést kaptunk és a konyha mellett építettek egy kantint, ahol más ételt is ehettünk. A priccsünkre  szalmával töltött zsákokat kaptunk, ennek örültünk a legjobban. Télen mindegyikünknek a munkából hazafele jövet egy nagydarab szenet kellett hoznia, hogy legyen fűtés a szobába és melegvíz a fürdésre. A szenet lopni kellett, de a "nacsalnik"-ok szemet hunytak a dolog fölött.

Jobb lett a sorunk, de egyre több szenet követeltek, 55-60 tonnát egy műszakban, és ha jött egy nagy ünnepnap (sztahanovszkij szutki), akkor ennek a dupláját kellett kitermelni. Azokon a napokon, a felszínen dolgozó hivatalnoknak is le kellett jönni a bányába dolgozni. Az egész műszak alatt csak azt lehetett hallani, hogy davaj, davaj. Persze soha nem lett teljesítve. De a maruszja, aki a számokat írta a csillékre 28 helyett 30-at írt. Akik átvették azok sem szóltak, mert ők is a dupláját akarták. De meg volt a norma papíron, és lett dicsért, vodka, meg nagy ünneplés.

A honvágy egyre erősebb lett az emberekben. Volt, akik megsebesítették magukat, még öncsonkítást is végeztek, hogy minél előbb hazamehessenek.

1947. április elején unokabátyámat, Hesz Mihályt Amerikánkába hozták a 15-bisz táborból. Nagyon sovány volt, alig lehetett vele beszélni. Nem evett, nem ivott, április 10-én meghalt. Mégsem volt rémhír, hogy aki idehoznak az meghalni megy oda.

Már nem voltunk tetvesek, helyette poloskáink lettek. Éjszaka alig tudtunk aludni, nyáron volt, aki az udvaron aludt. Ismét fertőtlenítettek, de nem tudták kiirtani.

Közben alakult egy kis zenekar, esténként a tábor közepén játszottak, néhányan táncra is perdültek. A helyzetünk még jobb lett, szabadabbak lettünk. Egy kicsit ruházkodni is tudtunk. Nagyon büszke voltam, amikor egy inget és egy nyakas pulóvert tudtam venni magamnak.

A betegosztály

Július elején megint hasmenésem lett. Lesoványodtam, nem voltam munkaképes így a betegosztályra kerültem. Nem hittem a szememnek, amikor megláttam a Péhl Józsefet az unokanővérem férjét, ő is ott feküdt. Még jobban lefogytam, hála Istennek, mert egy betegszerelvényt állítottak össze.

Vizsgálatra vittek bennünket, meztelenül kellett sorba állnunk. Egyenként megtapogatták a mellünket, farcombunkat, akinek volt még egy kis hús rajta az jobbra lép és itt marad.  Aki balra léphetett, az mehetett haza. Mi a Józsival balra léphettünk, a lelkem majd szétszakadt örömömben. Teherautókon vittek egy gyűjtőtáborba, onnan nyitott vagonokon Máramarosszigetig. Ott fertőtlenítettek mindenkit és elvették a ruháinkat, s újat adtak cserébe. Nagyon sajnáltuk azokat, akik ott maradtak Ukrajnában. Ők még két és fél évig fúrták, vájták, lapátolták a fekete gyémántot.

A hazatérés

Mint a hadifoglyok minket is Debrecenben ellenőriztek. 1947. július 28-án fogadtak és köszöntöttek minket. Mézes beszédeket mondtak Rákosiról és elvtársairól, mi azt sem tudtuk kik azok, még az ördögöt is éltettük volna, csak hogy végre hazajussunk.

Taksonyban jött az igazi meglepetés. Az édesanyámat, nagyanyámat és még több száz taksonyi lakost kitelepítettek Németországba. Erről az egészről mi nem tudtunk semmit. A rokonokon és az ismerősökön kívül nem fogadott senki. Többen voltunk, akiket ez a sorscsapás ért, közöttük több családos apát, akik egyedül álltak itt.

Szállást a közeli rokonoknál találtunk. Mikor az én rokonom házát is elkobozták az Oberfrank György vett magához, két kis helységben laktunk öten. Így éltünk, s az esperesünk és az idős Borbás iskolaigazgató megkért, hogy vegyünk részt a falu kulturális életében, aminek mi eleget is tettünk.

Egy év elteltével katonai sorozásra hívtak, annak ellenére, hogy szavazati jogunktól megfosztottak. 21-22 évesek voltunk, együtt mentünk barátaimmal Budapestre a Sas utcába, ahol egy magasrangú katonatiszt fogadott minket. Kértük a családunk visszatelepítését, amit persze elutasítottak. Néhány nap után kaptunk egy értesítést, hogy  8 napon belül el kell hagynunk az országot.

1948. december 23.-án érkeztem meg Günzburg-Reisenburgba anyámhoz. A barátaimat, akiket nem zavartak el, azoknak két és fél évig kellett katonáskodniuk.

A számok

736 elhurcolt taksonyi lakosból 400-an nem tértek vissza a táborokból.

1946. májusában 548 sváb lakos ki lett telepítve.

Mi svábok magyaroknak voltunk nevelve, már három éves kortól, kezdve az óvodában, aztán az iskolában, a Római Katolikus Szívgárdába Egyesületben, a népművelődési előadásokon, a Levente egyesületben. Március 15.-én a Hősök Szobra előtt szavaltuk el Petőfi Sándor Nemzeti Dalát.

Minket a Szovjetunióban "vengerszki"-nek neveztek, Németországban még most is így hívnak. Szülőföldünkön, Magyarországon sváboknak neveznek minket. Mi Magyarországra szégyent sohasem hoztunk, mindenütt megálltuk a helyünket úgymint magyarok, és úgymint németek. A kitelepített taksonyiakból a mi generációnk az utolsó, aki még két nyelven beszél. Mi még öt és fél évtized után is szeretünk Magyarországra jönni, mert ott születtünk és ez marad az igazi hazánk.

 Még valamit...

Amikor befutott a vonatunk a Nyugatiba, nem hittük volna, hogy vár ránk valaki. Kiszállás, aztán sorbanállás a Vöröskereszt leves osztásához. Aztán megfogott valaki, ki volt az, a nagybácsim a Tomana Mihály. Sírva öleltük meg egymást, nem tudtunk szólni semmit sem. Ő, ha megtudta, hogy jön egy szerelvény a robotosokkal, bement a pályaudvarra abban a reményben, hogy én is köztük vagyok.  

Egyszóval sem említette, hogy az anyámék és az ő fia a családjával ki lett telepítve. Harasztin a 13 éves Veréb Béla jött elénk, akinek az volt az első, hogy elmondja, "Anyád és a nagyanyád nincsenek otthon. Ki vannak telepítve Németországba." Négyünk közül, akikkel együtt jöttem haza, háromnak ki volt telepítve a családja, a negyediknek az apja halt meg a Szovjetunióban. Mind a négyünknek nagy sors csapás volt ez.

Én betértem nagynénémhez a Veréb családhoz, ott voltam egy-két hónapig. A Tomana nagybácsikám megkért menjek ővelük, ők visszakapják az udvarban lévő kis házat. Velünk jött még a Netzer nagynénim a kisfiával, az ő férje is a Szovjetunióban halt meg. Ők elfértek négyen a konyhában, nekem  a raktárban állítottak ágyat.

A nagyházban egy gyerekes, tanító család lakott. A nagybácsim üzletember volt, újra elkezdett dolgozni néhány kosárfonó segéddel. Én segítettem az árut Budapestre hordani lovaskocsival. Így elég jól éltünk.

A betelepített lakókkal nem volt probléma, köszöntünk egymásnak, ha találkoztunk az udvaron. 1948-ban a varsányi búcsúban voltunk vendégségben. Másnap reggel váratlanul ki kellett költöznünk. Vajon kinek lehettünk útba? De, hova költözzünk azt nem mondta senki. A hír szétszállt a faluban, és az Oberfrank György bácsi bevett miket a nyárikonyhájába. Megint nem volt munkám, meg be akartak hívni katonának, így Pilmeier Lénárd barátommal elhagytuk Taksonyt. A nagybácsimék 1955-ben jöttek utánunk a családegyesítés kapcsán, ahol végre nyugodtan élthettek halálukig.