Koncz Lajos és Johann Till vitája a Beszélőben 2002 késő őszén
Beszélő, 2002. november, 92-101. oldal
Koncz Lajos
Az emigráció tanítómestere
Borsody István, 1911-2000
Immár több mint 80 éve, hogy a "szabad magyar gondolat" kezdett kiszorulni a magyarlakta országokból. Az 1918-as polgári forradalom után Kossuth nyomdokain haladva ismét megelevenedett az, amit a "szellem emigrációjának" is nevezhetünk. Ez az emigráció nemcsak személyek, hanem eszmék menekülését jelentette a magyar politikai gondolkodás küzdőteréről. Harminc évvel később, miután a vasfüggöny legördült, már csak a Nyugatra szakadt politikusok, történészek, publicisták, írók képviselték a szabad magyar gondolkodást.
Az évek múlásával Nyugaton is fölnőtt egy generáció, amely sem nyelvében, sem szellemében nem akart elszakadni a szabad magyar jövő kialakításának eszméjétől. Sokak véleményével ellentétben úgy gondolta ez a nemzedék, hogy Nyugaton többet tehet a magyar nemzet hosszú távú aspirációinak megvalósításáért, mint elnyomás alatt élő honfitársai. Ez a Nyugaton eszmélő nemzedék környezetétől tanulta a demokratikus életvitelt, és emigráns elődeitől a magyar gondolkodást.
Az emigráció legfontosabb szellemi műhelyei 1950-től az Új Magyar Út, illetve a Látóhatár (később Új Látóhatár), valamint 1956 után az Irodalmi Újság voltak. E három folyóirat tömörítette a háború előtti és alatti demokratikus magyar ellenzék, majd a kommunizmussal szakító értelmiség legjobbjait. Aki a két utóbbi fórumot figyelemmel kísérte, csakhamar megismerkedett Borsody István nevével.
Borsody István a Felvidéken született 1911-ben, és Prágában járt egyetemre. A joggyakorlat helyett a publicisztikát választotta, és a tekintélyes Prágai Magyar Hírlapnál lett újságíró. A magyar nyelvet tehát szinte egész életében "határon túl", az országtól távol, de a nemzettől el nem szakadva művelte. A müncheni egyezmény után Magyarországon folytatta munkáját mint külpolitikai cikkíró. Ekkor szerzett magántanári képesítést történettudományból. Külpolitikai ismereteire, írásainak higgadtan elemző, a felelősséget minden félnek egyenlően osztó hangjára fölfigyelt az 1945-ös új magyar demokráciát előkészítő kormány, és a diplomáciai szolgálatban jelölt ki számára feladatot. Szegedy-Maszák Aladár nagykövettel került 1947-ben Washingtonba mint sajtóattasé, azzal a rendkívüli feladattal, hogy az amerikai sajtót és politikát hangolja jóindulatra a nácik oldalán háborút vesztett Magyarország demokratikus törekvései iránt. Mikor ennek az új magyar hajnalnak a kommunisták tragikus véget vetettek, az egész nagykövetség lemondott, és menedéket kért Amerikában.
Borsody István munkaköre megváltozott, de küldetése nem. Mint főiskolai történelemtanár amerikai fiatalokat tanított európai történelemre és arra, hogy a nacionalizmus és a kommunizmus korunk legnagyobb veszélyei, és csak a föderáció eszméje mentheti meg Európát. Ekkor kezdte el írni élete nagy munkáját, amelynek címe: The Tragedy of Central Europe. How national rivalry led to dictatorship and the division of Europe. A könyv a huszadik század magyar (ha nem is magyar nyelvű) politikai irodalmának Bibó és Szabó Zoltán írásai mellett legfontosabb munkája. Ugyanakkor Borsody István egyike volt a keveseknek, akik a világháború előtt megkezdett politikatudományi munkásságukat az emigrációban, magyar nyelven is töretlenül folytatták. Első cikke az emigrációban az Amerikai Magyar Népszava 1947. december 24-i számában jelent meg Antikommunizmus címen.
Írói munkássága hozta össze Jászi Oszkárral, a modern magyar politikai gondolkodás nagy emigránsával. A mester s pártfogolt viszonya csakhamar életre szóló barátsággá szélesedett. Mindketten rendkívül nagy szerepet játszottak a Vámos Imre alapította Látóhatár tekintélyének megalapozásában. A folyóiratnak ők adták meg a politikai aranyfedezetet. Borsody István írásai éveken keresztül a Látóhatár, később az Új Látóhatár politikai, történelmi tanulmányainak, könyvismertetéseinek legjelentősebb részét alkották. 1956 után a forradalomnak elkötelezett Irodalmi Újság polgári demokrata és modernebb antikommunista szellemmel gazdagította a nyugati magyar emigrációt. Borsody István most már e két folyóirat között osztotta meg magyar nyelvű cikkeit. Később még a párizsi Magyar Füzetek munkájába is bekapcsolódott.
Írásainak szelleme mélyen áthatotta a demokratikusan gondolkodó és a nemzet jövőjéért dolgozó fiatal emigráns magyar értelmiséget. Akik képesek voltak megszabadulni a két háború közötti népi-nemzeti üldözöttségérzés béklyóitól, és kigyógyulni Trianon agyat és szívet bénító lázából, azok tőle tanulták meg, hogy a nacionalizmusnak van egy demokratikus, toleráns, nemzetféltő és minden nemzet értékét tisztelő jelentése is. Borsody István úgy írt nemzetünk sorsáról, a minket ért tragédiákról, hogy egy életre el tudott kötelezni bennünket a nemzetféltés eszméje iránt - anélkül, hogy ökölbe szorult volna a kezünk. Jászi Oszkár eszméit ő gondolta tovább, és tanította meg olvasóit, hogy mit jelent a magyaroknak az európai föderalizmus. Mit kell tudnia és hogyan kell gondolkodnia annak, aki a magyar nemzeti létet nemzetközi keretben, a modern koreszméknek megfelelően akarja biztosítva látni. "Európaian magyar, magyarként európai nemzedékké" kell válnunk, mondta egy másik nemzeti ellenállónk: Eliás József.
Külön figyelmet érdemel a The Hungarians: A Divided Nation (Yale Center for International and Area Studies, 1988) című munkája, amelyben nemcsak nyugati és magyarországi magyar tudósokat szólaltatott meg (a jobbik fajtából), hanem a szomszéd országok demokratikus emigrációjának történészeit is. A magyarok szétszakítottságának tragédiáját tudományos higgadtsággal és különböző szemszögből tárgyaló munka talán az emigráció egyik legfontosabb műve angol nyelven. A könyv kiindulópontja lehetett volna egy új közép-európai integráció felé haladó politikának, ha a régió új politikusai sok évtizedes bezárkózottságukból kitörve még időben megismerhették volna. Megérdemelte volna (s még mindig megérdemelné), hogy a térség nemzetiségi problémáival foglalkozó diplomaták és politikusok kezébe kerüljön. Erre akkor az emigrációnak csak korlátozott anyagi eszközei voltak, a szerző tehát Soros Györgyhöz fordult segítségért. ő azonban teljesen félreértette a könyv célját, címe alapján afféle "emigráns nemzetesdi" munkának vélte, amit ő nem támogat. Az 1990-ben megújult magyar politikai élet s főleg a külpolitika - mint olyan sok más, az emigrációból jövő hozzájárulást - ezt a könyvet sem vette észre.
Borsody István más módon is hatott az amerikai (és nemzetközi) közvéleményre. A The New York Times olvasói levelek rovatában az évek folyamán több mint hatvan alkalommal nyilatkozott meg, helyesbített vagy mondott véleményt aktuális témákról. A lap csak két nagy tekintélyű amerikaitól, J. Kenneth Galbraithtől és Arthur Schlesingertől közölt ennél több levelet - mondta nekem egyszer.
Nyugdíjba menetele után feleségével Bostonba költözött, hogy leányai és wellfleeti nyaralójuk közelében lehessenek. Gyakran látogatta a Harvard Center for European Studies előadásait, különösen ha magyar vendégelőadók szerepeltek. Szívesen hívta meg Kepes György festményeivel díszített belvárosi lakásába a magyarországi demokratikus ellenzék fiatal társadalomtudósait, történészeit, későbbi politikusait. Jellemző módon ő kérdezett - és figyelmesen hallgatta a látogatót. A vendég pedig gyakran elmulasztotta az alkalmat, hogy ezt a tapasztalt diplomatát, sokat átélt, az amerikai politikai észjárást olyan alaposan ismerő emigránst faggassa a magyar 20. századról. Tagja és szellemi buzdítója volt a bostoni magyar értelmiség műhelyének, a Harvard Körnek. Szívesen látogatta előadásait, maga is tartott előadást, és hozzászólásaival gyarapította a beszélgetéseket, vitákat.
Magyarország demokratizálódása, mint a legtöbb nyugati magyart, őt is új energiával töltötte meg. Leginkább az Európai Unió felé vezető törekvésnek örült. 1990 után többször megfordult Magyarországon. Tájékozódott, és úgy gondolta, hogy folytathatja az Amerikában kötött szakmai és baráti kapcsolatokat. Ám a 90-es évek elejének társadalmi és politikai légköre nem volt arra hangolva, hogy bármire is figyeljen, ami higgadt, tudós hangot, nemzetek fölötti szemléletet vagy nyugati politikai tapasztalatot közvetített. Senki nem talált módot arra, hogy Borsody Istvánt bekapcsolja Magyarországon abba a történész-diplomáciai körbe, ahonnan 1947-ben "hosszú útra" kelt. A washingtoni sajtóattasé és amerikai politológus tanácsát nem kérték ki azok, akik hivatva voltak a magyar külpolitikát ott folytatni, ahol Nagy Ferenc demokratikus kormánya abbahagyta. Egyetemek nem hívták vendégelőadónak, minisztériumok nem kérték fel tanácsadónak, az Akadémia nem hívta tagjai sorába.
1947 előtti írásai egy barát, Kenedi János munkája nyomán és Litván György értő előszavával még 1991-ben megjelentek (Európai évek), benne a kitűnő és máig érvényes, a "magyar-szlovák kiegyezésről" szóló kis könyvnyi tanulmányával. De a második, az emigrációban írt cikkek kötete csak kilenc évvel később, halála évében látott napvilágot Magyarországon (Amerikai évek - Egy magyar föderalista írásaiból. Szerk. Sükösd Miklós). Sokat jelentett számára, hogy a klasszikussá vált "Tragedy" kibővített új kiadása, a The New Central Europe magyarul is megjelent. Könyvének magyar fordítású kiadásával adósságot vélt leróni, amivel - úgy érezte - nemzetének tartozik. A könyv, Az új Közép-Európa egy másik tisztelőjének, Miszlivetz Ferencnek köszönhetően 1998-ban jelent meg, öt évvel az amerikai kiadás után. Borsody István lerótta "tartozását", s most a nemzeten van a sor, hogy lerója azt, amivel ennek a nagy magyarnak tartozik.
Nem sokkal halála előtt barátai, Litván György és Miszlivetz Ferenc hívó szavának engedve, 88 évesen még utoljára Magyarországra utazott, hogy Szombathelyen és Budapesten tiszteletére rendezett szimpozionokon vegyen részt, és családja, leányai és unokái jelenlétében vegyen át Göncz Árpád köztársasági elnöktől egy magas rangú kitüntetést a Parlamentben.
2000. október 17-én bekövetkezett halála nem jött váratlanul. Több betegség gyöngítette - nem szellemét, de - szervezetét. A csendes szélütés wellfleeti otthonában egy szép őszi napon, a szeretett New York Times egy zenekritikájának olvasása közben érte. A magyarországi sajtóban Litván György, a hű barát és fegyvertárs búcsúztatta. Úgy írt Borsody Istvánról, mint aki egész személyiségében erkölcsi és szellemi felelősséget viselt Magyarország - és tegyük hozzá, nemcsak az ország, hanem a nemzet - sorsáért és jövőjéért. Ahol ő volt, ott volt az igazi Magyarország - írta Litván György. Porait az Atlanti-óceán hullámai fogadták magukba s - akárcsak gondolatait a betűk - viszik szeretett Európájának partjai felé. Emlékét a barátok s tanítványok szíve őrzi.
Borsody István könyvei magyar nyelven
Benes. Atheneum Kiadása, é. n. [1943], - hasonmás kiadás, Savaria University Press, Szombathely, 2001.
Magyar-szlovák kiegyezés. Officina. Budapest, 1945.
Európai évek. Századvég, Budapest, 1991.
Az új Közép-Európa. Savaria University Press, Szombathely, 1998.
Amerikai évek. Osiris, Budapest, 2000.
-.-
Beszélő, 2003. március, 126-8. oldal
Johann Till
"Kiemelni és ártalmatlanná tenni a svábságot"
Megjegyzések Koncz Lajos Az emigráció tanítómestere (Beszélő, 2002. november) című cikkéhez
A szerencsés véletlen úgy hozta, hogy az immár VII. évfolyamban járó Beszélő 2002. novemberi száma hozzám - egy bajor vidéki kisvárosba - is eljutott. Benne különösen a kisebbségekkel - cigány, zsidó, magyar - foglalkozó kiegyensúlyozott tanulmányok és cikkek keltették fel figyelmemet. Mint a magyarországi német kisebbség (svábság) tagja, meglepetéssel és tagadhatatlan ellenérzéssel olvastam azonban Koncz Lajos Az emigráció tanítómestere című dolgozatát, melyben a Felvidéken született és a háború után mint sajtóattasé Washingtonba akkreditált újságíró-történész-politikus Borsody István személyének igyekszik méltó emléket állítani. Mint ismeretes, Borsody István a kommunizmustól félve és a faji nacionalizmustól nem mentes "Magyar Közösség" tagjainak 1947-ben kezdődő üldöztetését ismerve, a kommunista hatalomátvétel után nem tért vissza Magyarországra. Borsody az Egyesült Államokban élt, és Bostonban halt meg 2000. október 1-jén, 89 évesen.
Koncz Lajos Borsody-portréjával vitába kell szállnom, mert Koncz Borsodyt egyoldalúan mutatja be olvasóinak. Egyoldalúan, mert megszépítve, megtisztítva mindattól, ami Borsody István jellemére, magyarországi tevékenységére árnyat vethetne. Megtudhatjuk ugyan, hogy Borsody több mint hatvan alkalommal nyilatkozott a The New York Times olvasói rovatában, "ily módon hatva az amerikai közvéleményre". Minket azonban sokkal inkább az érdekelt volna, hogy mily módon hatott Borsody István közös hazánkban, a magyar nyelvű sajtóban, emigrálása előtt. Ezt a fejezetet Koncz Lajos kihagyja Borsody vítájából.
Mit csinált, hogyan szerepelt Borsody István, mikor hazánkban több százezer magyarországi német sorsa felett döntött a szellemi, a politikai elit, melyhez Borsody kétség kívül tartozott? Mikor 1945 tavasza óta a parlamentben és a napilapokban - különösen a kisgazdapárti Kis Újságban, ahol Borsody is dolgozott - folyt a svábellenes hecc. Mikor egy félmilliós népcsoportot az ország bűnbakjaként kezeltek, megaláztak, kiraboltak, szétszórtak az országban, és nagy részüket még szeretett hazájukból is kiűztek? Nem tudom, Koncz Lajos tudja-e, valószínű nem tudja, és csak ez bocsátaná meg csúsztatását, hogyan lépett fel Borsody István a svábuszítók körében a háború után. Valószínűnek tartom, hogy a mai magyar közvélemény sem tudja már. A magyarországi németség, és különösen az elűzöttek, jól tudják még. Ezért e válasz.
Lehet, hogy Borsody István későbbi éveiben, az Egyesült Államokban mint "demokratikusan gondolkodó" főiskolai történelemtanár valóban "az Európában dúló nacionalizmusra hívta fel az amerikai fiatalok figyelmét", mint Koncz Lajostól megtudjuk. Lehet. Sőt, elhiszem! A baj csak ott van, hogy Borsody István a nacionalizmust mindig csak másoknál látta, elfelejtve - sajnos Koncz Lajosnál is -, hogy mennyire volt Borsody István maga a nacionalizmus szellemétől megfertőzve. Koncz Lajos Borsody István antidemokratikus és nacionalista gondolkodását úgy palástolja, hogy (mások) közönséges, megvetendő nacionalizmusa mellé - valójában fölé - egy állítólag Borsody által tanított (!) "demokratikus, toleráns, nemzetféltő és minden nemzet értékét tisztelő" nacionalizmust állít. Mások (vulgáris) nacionalizmusa fölé Koncz Lajos követendő példaként felállítja a nacionalizmusnak egy "jobbik fajtáját", éppen Borsody Istvánét. És itt kezdődik a magyarországi kisebbségi lelke mélyén a tiltakozás. Pontosabban, éppen Borsody István esetében, a felháborodás. Mert kevesebb tisztelettel, kevesebb toleranciával, kevesebb emberségességgel, mint ahogy a Koncz Lajos által szerecsenmosott Borsody István velünk, magyarországi svábokkal elbánt, nem lehet kisebbségekkel, nem lehet emberekkel elbánni. Ez annál súlyosabb, mivel Borsody maga is, mint felvidéki, a kisebbségi sorsot ismerhette, és tudnia kellett, mit cselekszik, mikor szinte kíméletlen irgalmatlansággal követelte a magyarországi németek háború utáni kollektív megbüntetését és kiűzését.
Mikor a háború csatazaja alighogy elcsitult, tíz nappal a hitleri Németország kapitulációja után, amikor tehát a nagyhatalmak potsdami konferenciájáról, ahol a kelet-európai németek kérdését később, 1945. július végén, tárgyalták, még szó sem volt, Borsody szinte győzelmi hirdetésként tudatja a Szabad Szóban (1945. május 17-én), hogy "a magyarországi svábok kitelepítése belpolitikailag elhatározott dolog, s nemsokára elintézett üggyé is válik". (A szerecsenmosás másik bajnoka, Csicsery-Rónai István - 1945 után Nagy Ferenc kisgazdapárti kormányának külügyi tanácsadója - ennek ellenére még ma is rendületlenül hirdeti, a svábok kitelepítése a magyar kormányt 1945. augusztus elején (!) mint "derült égből a villámcsapás" érte.) Borsody sváb kitelepítési cikkének hangneme egyértelmű: A svábokkal szemben nincs kegyelem! Borsodynak az etnikai alapon történő - tehát kimondottan rasszista jellegű - svábkiűzéssel kapcsolatban csak egyetlenegy gondja van: "A svábok kitelepítésével népünknek valóban előnye, haszna, ne pedig váratlan hátránya, kára származzék", írja leplezetlen "patriotizmussal". Borsody álszent jelleméről árulkodik, mikor arra hívja fel a figyelmet, hogy a sváb kérdést a nemzetközi közvélemény előtt mindenképpen mint fasiszta kérdést kell kezelni. Ha ez nem sikerülne, akkor ugyanis a nemzetközi közvéleményben ugyanaz a megbotránkozás léphetne fel, mint a magyarországi zsidóság deportálásával kapcsolatban, hogy "faji, ideológiai alapon nyúlnánk hozzá a sváb kérdéshez". Borsody preventív nemzetközi intelmei a sváb kitelepítés ügyében még messzemenőbbek. Kétségtelen messzelátására vall, mikor azt tanácsolja: "Feltétlenül a magyarországi svábság kitelepítését ne mint kizárólag magyar, hanem mint általános nemzetközi ügyet kezeljük." Hogy mennyire álszent, mennyire hazug volt Borsody István álláspontja velünk, svábokkal szemben, nagyon világosan látható abból is, ahogy svábellenes cikkében - magát elárulva - igyekszik a "kollektív felelősségre vonás elvét, a faji gyűlölködés szellemét, a náci módszereket" messze elutasítani a magyar nemzeti politikától, de ugyanakkor azért száll síkra, hogy a magyarországi svábságot "az egyetemes emberiséget, a világbékét veszélyeztető demokráciaellenes döntő tényezőnek" nyilvánítsák, hogy ezúton "a svábok kitelepítésénél felmerülő magyar érdekek ne szenvedjenek csorbát". Mindezt csak az tetőzi még be, mikor Borsody ugyanabban a cikkében azt vallja, miszerint a sváb kitelepítés nemzetközileg akkor látszana a "legdemokratikusabbnak" (sic!) a külföld előtt, ha a svábokat "a hitlerizmus, a német imperializmus, a germán barbarizmus szálláscsinálóinak" állítjuk be. Borsody jogi felfogásában ezzel a kör bezárult. A stigmatizálás ilyen köréből már nincs menekülés! Ezért követeli most már nyíltan a "zárt vidéki sváb telephelyek likvidálása mellett... a sváb származású városi középosztályúakat is - a demokratikus társadalmi fejlődés érdekében - kiemelni és ártalmatlanná tenni..." Borsodynak e nézetében, hogy a már régen asszimilált német városi középréteget, a német származású városi polgárságot is "ki kell emelni és ártalmatlanná tenni", bizonyos mélyen érző körök, a faji magyarság tisztaságáért küzdők vágyálma tűnik fel. Borsody szóhasználata - "kiemelni, ártalmatlanná tenni" - pedig kimondottan a fasizmus (később a kommunizmus) szókincséből való.
Persze Borsodyt is aggasztotta az a hír, hogy Csehszlovákiában az ott élő magyarokat (Borsody földijeit!) ugyanazzal a váddal illetik, mint Magyarországon a svábokat. Talán ez - a csehszlovákiai magyarok kiűzésének Damoklész-kardja - volt Borsody szellemvilágában az egyetlen "mérséklő" érv velünk, svábokkal szemben, mely érvelés egyébként a svábkiűzéssel kapcsolatban 1945. május 14-én tartott pártközi értekezleten Gyöngyösi János külügyminiszter részéről is elhangzott: "Kétségtelen, hogy történelmi alkalom van a (sváb)kérdés megoldására, talán nemcsak alkalom, de szükségszerűség is... de a kérdést igen nagy óvatossággal kell kezelnünk," mivel "...Csehszlovákiában egy kalap alá vonják a német és a magyar kisebbséget a kollektív felelősség szempontjából..."
Összefoglalva: A magyarországi németség szemszögéből Borsody István állásfoglalása a svábok kiűzéséhez kimondottan antidemokratikus, kimondottan nacionalista és mindezen túl az emberi jogokat megvető szellemről tanúskodik. Talán nem véletlen, hogy 1990 után otthon senki sem akart módot találni, hogy Borsody Istvánt bekapcsolja abba a történész-diplomáciai körbe, ahonnan 1947-ben "hosszú útra" kelt. Talán az sem véletlen, hogy Borsody annak a kormánynak volt diplomatája "útra kelése" idején, amelynek miniszterelnöke - Nagy Ferenc - 1940. november 27-én azzal dicsekedett, hogy pártja - a Kisgazdapárt - elsőként követelte a "zsidók ügyének" rendezését Magyarországon, és aki már 1945. április 18-án a párt pécsi nagygyűlésén a hazai svábság "égető kérdését" szóvá tette, és annak rendezését egyértelműen azok "kitelepítésében" látta: "kiirtani a mételyt, kivágni a fekélyt az ország most gyógyuló testéből", hangzott visszataszító kegyetlenséggel a Kisgazdapárt lapjának, a Kis Újságnak hasábjain 1945 májusában. Talán ezzel függ össze, hogy Borsody Istvánt a rendszerváltás után hazájába, "ahol Nagy Ferenc (kitelepítő! - megjegyzés tőlem - J. T.) demokratikus kormánya (1947-ben) abbahagyta, egyetemek nem hívták vendégelőadónak, minisztériumok nem kérték fel tanácsadónak, az Akadémia nem hívta tagjai sorába", panaszkodik Koncz Lajos méltatlankodva. Gondolom, tudták, miért nem hívták meg Borsody Istvánt…
Talán jobb lett volna Borsody István emlékét ott nyugton hagyni, ahol eltemették, és ahol nem ismerték olyan jól, mint mi: a távoli Amerikában. Legalábbis addig, míg néhány ezer még élő sváb honfitársam, kiket Borsody István egy-két emigrált sorstársával (Kovács Imre, Nagy Ferenc, Varga Béla) annak idején hangos egyetértésben hazaárulóknak, Magyarország sírásóinak, mi több: háborús vesztünk és országos tragédiánk okozóinak kiáltottak ki, még életben van.
-.-
Beszélő, 2003. május, 16. oldal
Koncz Lajos
Válasz Johann Tillnek
Borsody Istvánt nem kell megvédeni. Írásai magukért beszélnek. De tanácsos az egész írást olvasni, nem csak összefüggésükből kiragadott szavakkal és félmondatokkal bizonygatni Borsody István "álszent" és "hazug", "nacionalista", "svábuszító" stb. mivoltát. A Johann Till által bizonyítékul használt cikk megtalálható Borsody István: Európai évek. Válogatott írások I., 1935-1945, szerk. Kenedi János (Századvég Kiadó, Bp., 1991) 81. oldalán. Címe: "A sváb kitelepítés nemzetközi szempontjai." Igyekszünk a cikkből azokat a szövegrészeket idézni, amelyekből Till csak szavakat vagy félmondatokat ragadott ki:
"A magyarországi svábok kitelepítése belpolitikailag elhatározott dolog, s nemsokára elintézett üggyé is válik, mert a kormány hamarosan meghozza az erre vonatkozó rendeletet. Belpolitikailag úgyszólván már csak az a diszkusszió tárgya, hogy a németek milyen kategóriájára vonatkozzék a kitelepítési rendelet.
Nagyon helyesen az a vélemény kerekedik felül, hogy a rendeletnek nem szabad faji alapon nyugodnia. ...a hazai németség kitelepítésénél a demokratikus Magyarország nem követ náci módszereket, nem ismeri a kollektív felelősségrevonást, még kevésbé a faji gyűlölködést. Egyénenként bírálja el azok ügyét, akik a haza ellen vétettek, ellenségei a demokráciának, SS-kötelékekbe léptek és német állampolgárságot szereztek.
A svábok kitelepítésével valóban nem szabad a faji gyűlöletet felkorbácsolni; az ilyesmi homlok-egyenest ellenkeznék a demokratikus gondolkodással, nem szólva arról, milyen rossz hatással lenne, ha a fasizmus által társadalmunkba pumpált butit antiszemita faji előítéleteket, szenvedélyeket most a svábokkal kapcsolatban szítanánk tovább...
A nemzetközi közvéleményben még nem ült el a magyarországi zsidóság brutális kitelepítésével kiváltott felháborodás és megbotránkozás. Borzasztó hiba lenne, ha most a svábok kitelepítése a magyar brutalitásról elterjedt sajnálatos véleményeknek adna újabb tápot. Feltétlenül tanácsos lenne, ha a magyarországi svábság kitelepítését nem is mint kizárólag magyar, hanem mint általános nemzetközi ügyet kezelnénk. Az is a valóságban. A magyarországi svábság csak része annak a német települési láncolatnak, amely behálózza az egész Németország és Oroszország közti kelet-európai területeket. Ezek a német kolonisták (...) egykor a nyugati kultúrát vitték kelet felé, városokat építettek, ipart és kereskedelmet teremtettek az európai civilizációtól távolabb eső tájakon. Ám az egységes Német Birodalom megszületése óta ők is a germán imperializmus pillérei, a Drang nach Osten veszedelmes támaszai lettek, legutóbb pedig a hitlerista barbarizmus szálláscsinálóivá váltak, borzasztó szerepük volt a vendéglátó népek katasztrófáinak előidézésében és általában, a kelet felé törő német hódítás elősegítésével, a német világveszedelem egyik feltétlenül kiküszöbölendő tényezőjének bizonyultak.
A kelet-európai német települések likvidálása tehát elsőrendű nemzetközi kérdés, egyik szerves része az európai német kérdés megoldásának. Közvetve érinti az egész világot...
Minden államnak, Magyarországnak is természetesen szuverén joga azoknak a kategóriáknak a megállapítása, hogy kikre vonatkozzék a kitelepítés... A legdemokratikusabbnak az látszana, ha a hitlerizmusnak, illetve a német imperializmusnak nyújtott segítséget, tehát az egyetemes emberiséget, a világbékét veszélyeztető demokráciaellenességet ismernénk el döntő tényezőnek annak megállapításánál, hogy kiket sújtson a kitelepítés. Ezzel a mértékkel egyébként a svábok kitelepítésénél felmerülő különleges magyar érdekek sem szenvednének csorbát. Ennek alapján lehetne a germán imperializmus eszközeinek bizonyult, zárt, vidéki sváb telephelyek likvidálása mellett, a náci embertelenséget oly lelkesen befogadó és nemzeti katasztrófánkban oly különösen nagy szerepet játszó sváb származású városi középosztályunkat is a zavartalan demokratikus társadalmi fejlődés érdekében kiemelni és ártalmatlanná tenni, másrészt a magyarsághoz hű demokratikus gondolkozású német származású honfitársainkat nagyon szigorú rostálás után megtartani...." (Nagy rosszindulat kell ahhoz hogy az "ártalmatlanná tenni" kifejezést valaki a Vernichtung vagy elpusztítás fogalmával helyettesítse be.)
Nem az én feladatom, hanem a történészé eldönteni, hogy 1945-ben, a hitleri téboly és elpusztított emberek hullahegyeinek árnyékában, a svábok kitelepítése jogos büntetés volt-e vagy csak néhány politikus hisztérikus bűnbak-keresése. Egy azonban bizonyos, hogy Borsody István fenti cikkéből, a demokrácia melletti elkötelezettség, a szigorú, de méltányos bíráskodás és a kérdésnek európai keretek közötti megoldásához való ragaszkodás olvasható ki.
Borsody Istvánt sváb fajgyűlölettel már csak azért sem lehet vádolni, mert maga is a német etnikumból származott s erre büszke volt. De a német fajelmélet pusztítása az ő családjából is szedett áldozatot.
-.-
ita: Borsody István és a sváb kitelepítések
A vita előzményei: Koncz Lajos: Az emigráció tanítómestere - Borsody István, 1911-2000 (Beszélő, 2002. november, 92-101. o.);
Johann Till: "Kielmelni és ártalmatlanná tenni a svábságot"; Koncz Lajos: Válasz Johann Tillnek (Beszélő, 2003. március, 126-8. o., május, 16. o.)
Johann Till
Menthető-e Borsody István?
Válasz Koncz Lajosnak
"Csak a tiszta beszéd és az egyenlő történelmi mérce..."
(Bellér Béla)
Borsody István a magyarországi svábok kiűzését propagáló cikke német nyelven 1958-ban, Dr. Johann Weidlein Geschichte der Ungarndeutschen in Dokumenten 1930-1950 című munkájának 353. oldalán jelent meg Internationale Gesichtspunkte der Schwabenaussiedlung címmel. E dokumentáció bővített magyar változata a SUEVIA PANNONICA e.V. Heidelberg kiadásában, 1996-ban A magyarországi németség küzdelme fennmaradásáért címmel Pécsett került nyomdába. Borsody István cikkének egészét tehát mind a kiűzött, mind az elűzéstől megkímélt magyarországi németség régóta ismeri. Borsody István cikkének szóhasználata és intenciója önmagáért beszél. Valóban hiba volt tőlem csak egyes mondatokat, illetve mondatrészeket kiragadni, amit Koncz Lajos szememre vet, mert a szöveg egésze nyújtja a legjobb betekintést Borsody akkori svábellenes beállítottságára. A hoszszabb szövegrészek közléséért (Beszélő 2003. március) köszönet jár Koncz Lajosnak.
Nem ismerem Borsody István egyéb munkáit, így az Európai évek. Válogatott írások I. című kötetet sem, melyet Koncz Lajos említ. Így nem tudom megítélni, hogy Borsody István más - Amerikában publikált - írásai alapján hogyan ítélendő. Lehet, sőt valószínűnek tartom, hogy ott az etnikai tisztogatás tárgyában többé nem lépett nyilvánosságra. A megvetendő Borsody érvelésében - és úgy látom, éppen ezt igyekszik Koncz Lajos válaszában, természetesen mentő értelemben, kiemelni - az, hogy Borsody első tekintetre úgy tesz, mintha a kollektív alapon tervezett kitelepítést egy magasabb humánum és egy mélyebb jogérzés értelmében alapvetően elutasítaná, hogy aztán végül mégis kollektív megbüntetést ajánljon. Ez a kétszínű taktika jellemezte a Pártközi Értekezlet 1945. május 14-ei ülését is. (A taktikai hasonlóság talán nem véletlen, mivel Borsody cikke három nappal az értekezlet után jelent meg a Szabad Szóban). A Pártközi Értekezleten is elvetették a kollektív büntetés elvét a svábsággal szemben, mivel ez antidemokratikus és náci jellegű eljárás lenne (és mivel ezzel fenyegettek már a csehek is a felvidéki magyarság ellen, amire Gyöngyösi külügyminiszter figyelmeztetette az értekezletet), hogy aztán az első szabadon választott kormány 1945. december 29-én, pontosan ebben az antidemokratikus, kimondottan kollektív etnikai értelemben döntsön a német kisebbség felett. De erről annyit vitáztunk már, és ötven év elhallgatása és tagadása után azért ma már magyar történészek is leleplezik ezt a hazug és igazságtalan magyar politikát. Ezért sajnálatos, hogy Koncz Lajos Borsody Istvánt éppen ebben a vonatkozásban próbálja mentegetni, mikor annyira nyilvánvaló, hogy itt Bosody letért a humánum és az igazságosság útjáról.
Ami Koncz Lajos válaszában igazán meglep, az nem Borsody István védelme, hanem az, hogy Koncz Lajos a svábok kollektív jogfosztását és hazájukból való kiűzését nem tartja méltatlannak, nem veti el mint jogtalan büntetést. Sőt Borsody István svábelűzés melletti állásfoglalását "méltányos bíráskodásnak" tekinti, mert hát "a kérdésnek az európai keretek közötti megoldásához való ragaszkodást" jelentette. Ezek szerint a csehszlovákiai magyarok elűzése is elfogadható, hiszen az akkori európai népterelés keretében történt. Avagy? Nagyon csodálom, hogy éppen Amerikában élő magyar honfitársamnak (netán maga is menekült) a háború utáni közép-európai népterelés embertelenségéről ötven év múltán nincs kialakult véleménye. Arról, hogy ez a népterelés a legalapvetőbb emberi jogot, az otthonhoz való jogot tiporta meg. Ez meglep. E kérdésben közös hazánk mai lakossága jóval messzebb van. A németek elűzését ma Magyarországon egyértelműen - ellentétben a csehekkel - elítéli a magyar közvélemény. Sőt Magyarországon azt is tudja ma minden érdekelt, hogy annak idején "nem csak néhány politikus hisztérikus bűnbak-keresése" nyitotta meg ezt a jogtalanságot, mint Koncz Lajos szeretné elhitetni velünk, hanem az összes politikai párt, a komplett Tildy-kormány (két miniszter kivételével), és a megfelelően feluszított magyar közvélemény 80%-a is helyeselte a svábok kiűzését (l. Bellér Béla munkáit). Legtömörebben Antall József népjóléti miniszter fejezte ki hazánk óhaját: Ragadjuk meg, "soha nem lesz ilyen alkalom, hogy megszabaduljunk a sváboktól" (l. a Pártközi Értekezlet jegyzőkönyvét).
Koncz Lajos felelősségvállalást követel tőlünk, sváboktól. Mi volt a bűnünk, hogy a Koncz Lajos által követelt "megbánás és felelősségvállalás jelét" adjuk? Mi volt a svábság bűne? Bűnünk és vesztünk kezdete az volt, mikor a népcsoport vezetői Bleyer Jakab félénk és a német etnikum fennmaradásához elégtelen általános iskolai követeléseit (anyanyelvi oktatást) középiskolai szintre is kiszélesítették, és egyéb, a kulturális autonómia jellegét hordozó intézmények alapítását is követelték. Ezek a követelések, melyek a szomszéd államok magyarjainak mindmáig is megadattak, az "állam az államban" és a "hazaárulás" rágalmait váltották ki a nemzet szellemi és politikai elitjében. Nem tagadható, és merem remélni, Koncz Lajos sem tagadja, hogy a németség anyanyelvi oktatásának a Lex Apponyi (1906) óta való radikális kiszorítása, és e sérelmek politikai ignorálása a hazájához szinte mintaszerűen hű németségnek, melynek figyelmét nem kerülte el, milyen nyelvi és kulturális fellendülést éltek meg 1920 után az utódállamokba került németek, nem hagyott más lehetőséget, minthogy reményét a közben barnává vált német anyaországba vetette, és a fennmaradásához létszükséges intézményes rendszer felépítéséhez szükséges segítséget is a Német Birodalomtól várta. Abban a csaló reményben, amelyben az ugyancsak német náci támogatásra építő magyar revíziós politika ringatta magát. A nemzetiszocializmus fajelméletéről a baranyai és tolnai sváboknak annyi ismeretük volt, mint az alföldi magyar parasztoknak a magyar turáni vagy nyilaskeresztes eszmékről. Bűnünk az a hiú ábránd volt, hogy végül is a barna barbarizmustól vártunk segítséget etnikai elfojtásunk ellen, hasonló rövidlátó módon, mint a Magyarországhoz visszacsatolt kárpátaljai rutének (ruszinok), akik naiv módon Sztálin bátyuskájuk vörös zsarnokaitól várták etnikai megváltásukat, mint a felvidéki vagy délvidéki magyarok, akik Horthy/Magyarország segítségére építettek etnikai leszorításuk miatt. Bűnösök voltak ezért?
Nem tudom, Borsody István fajgyűlölő volt-e. Csak inkriminált cikkét ismerem. De az a tény, hogy német származású volt, amint Koncz Lajos közbeveti, nem jelent e vonatkozásban semmit. A leglelkesebb magyarosítók és későbbi svábuszítók saját sorainkból kerültek ki. Mint ahogy a moldvai csángó magyaroknál is a legrajongóbb románosítók, mint csángó barátaimtól tudom, a magyarságból jött román papok és tanítók között találhatók. Régi, ismert minta ez.
Végül egy személyes megjegyzés. A nagynémet propaganda ellen 1940-ben nem tudtam tiltakozni, ahogy Koncz Lajos követeli tőlem, mivel akkor még meg sem születtem. Adta volna az Isten, hogy a világ (magyarság és németség) idejében ráébredt volna, milyen őrülettel lesz dolga. Sajnos egyesek, ami a zsidóság üldözését és kiirtását illeti, sokak, a faji őrület mellé is szegődtek. Hogy hallgattunk, hogy elnéztünk - németek, magyarok és mások - bűn. Nem kicsi! Nem bocsánatos. Éppen ezért nem tartok azokkal, akik az etnikai kiszorítás csak bizonyos formáit állítják pellengérre. Borsody István 1945-ös kitelepítő cikkében egyértelműen a magyarországi németség kiűzését propagálta. Ezért elítélem. Koncz Lajost, akinek jóhiszeműségét nem kétlem, mindettől függetlenül szívélyesen üdvözlöm.
Koncz Lajos
Tiszta beszéd
Sajnálom, hogy Till Johann úr Borsody István tiszta nevét használta föl arra, hogy saját, illetve a volt népi-németség revizionista csoportjának fél évszázados sérelmeit föltámassza, és a magyar olvasótábor elé tárja.
Nem lep meg, hogy a levélíró saját felháborodott kérdésére, hogy "Mi volt a svábság bűne?" csak azt tudja válaszolni, hogy a "fennmaradásához létszükséges intézményes rendszer felépítéséhez szükséges(?) segítséget is a Német Birodalomtól várta".
Szeretném a levélírót emlékeztetni arra, hogy mit képviselt 1933 és 1945 között a "Német Birodalom". A német nép fiai Hitler vezetése alatt a világtörténelemben párját ritkító erőszakkal és kegyetlenséggel lerohanták majd’ egész Európát, hihetetlen pusztítást végezve emberéletben, és lábbal tiporva az életben maradottak emberi jogait és nemzeti függetlenségét. Tették ezt annak az eszmének a szolgálatában, amelynek a német nép felsőbbrendűsége volt az alapja. Célja egy új európai rend kialakítása volt, amiben a német népi princípium vált volna uralkodóvá (tisztán: a németek lettek volna a térség urai). Ez volt az a cél és az az eszme, amit a közép- és kelet-európai - köztük a magyarországi - népi-németség nagy része magáévá tett. Annyit még a baranyai és tolnai sváb paraszt is nagyon jól megértett ebből, hogy ő különb, mint magyar vagy szláv szomszédja. Mert ezt nem csak Hitlertől hallotta, hanem már a századforduló óta, azokból a könyvekből, amikből a "fennmaradásához szükséges" falusi könyvtárban már akkor azt olvasta, hogy: "Des Grossen deutschen Volkes ist es aber unwürdig, müssig zuzusehen, wie in den Deutschen des Königreichs Ungarn sein eigen Fleisch und Blut auf’s aergste bedraengt wird, wie man das deutsche Wesen im alten Gotenlande Ungarn..." stb. (H. Wastian: Ungarns Tausendjaehrung in Deutschem Lichte. J. F. Lehmann, München, 1896.) S ha még mindég nem értette, akkor a vezetők, mint Dr. Basch Franz Anton megmagyarázták: "Előbb jön a német nép, aztán egy trágyadomb, aztán még egy trágyadomb és aztán jönnek a magyar urak". [ford. angolból, K. L.] (Tilkovszky: A Volksbund szerepe Magyarországon. Történelmi Szemle XI, No. 3. Idézi Komjathy/Stockwell: German Minorities. Holmes & Meier, New York, 1980. 149.) - Tiszta beszéd! - Ezt a beszédet tartották "hazaárulásnak" Magyarországon, már jóval 1945 előtt, nem a nyelvi oktatást középiskolai szinten.
Hazaárulás volt, hogy népi-német fiatalok ezrei álltak be a Waffen SS-be, hogy aztán 1944-ben mint megszállók térjenek vissza volt hazájukba. Ne tudná a levélíró, hogy Budapest elpusztításában (amit revizionista történészek még mindég "Budapest védelmének" neveznek) magyarországi németekből toborzott SS-alakulat is részt vett?
A fenti példákkal illusztrált kegyetlen kor ismeretében kell szemlélnünk azt, ami a svábokkal történt.
Arcátlanság a magyarországi németség "legalapvetőbb emberi jogát, az otthonhoz való jogot" számon kérni, miután a németség 6 millió zsidó élethez való jogát "tiporta meg" vagy London civil lakossága "otthonhoz való jogát" bombázta tönkre.
Hogy a kelet-európai németség egyénileg milyen mértékben vette ki a részét a népirtásból vagy Magyarország függetlenségének felszámolásából, azt nehéz megállapítani, de a történelmi emlékezés egy népi-németet sem tart számon, aki Bajcsy-Zsilinszkyhez, Kiss Jánoshoz és bajtársaihoz, Kudar Lajoshoz vagy Mikó Zoltánhoz és még sok-sok máshoz hasonlóan vértanúhalált halt volna Magyarország függetlenségéért. A magyarországi zsidómentéssel kapcsolatban egy nevet sem tud fölmutatni a népi-németség.
Tehát ne beszéljünk "egyenlő történelmi mércéről".
A büntetés nem volt kollektív, hiszen a népi-németség mintegy negyedét-kétötödét telepítették ki Magyarországról.
A kitelepítés nem egyenlő a gázhalállal. Till adjon hálát a kegyelmes Istennek és az amerikai politikának, hogy az "egyenlő történelmi mérce" jegyében szüleit nem egy tovább működtetett Auschwitzba vagy a Gulagba telepítették, hanem csak a pirkadó német Wirtschaftswunder karmai közé.
Egyetértek a levélíróval: "Adta volna az Isten, hogy - nem a világ, hanem a németség - ráébredt volna, milyen őrülettel van dolga" (mert a Szövetségesek ráébredtek...!). Akkor nem lett volna büntetés, és nem lett volna kitelepítés. És akkor minden sváb paraszt a maga portáján, békességben nézhetett volna a jövendőbe, amit a közelgő Rákosi-korszak jelentett. A magyar svábellenes politika ettől is megfosztotta őket...
Sajnálatos, hogy Till Johann úr a hajánál fogva előráncigálta ezt a szomorú témát a múltból, egy Borsody Istvánról szóló cikk kapcsán, amiben egy szó sem esett a svábokról, a németekről vagy Hitlerről. Ezzel nem tett szolgálatot sem a magyar érzésű sváboknak, sem a mai magyar közgondolkodásnak, sem "az új Közép-Európának". - A múltban csak az kotorásszék, aki képes szembenézni az akkori tragikus valósággal.
E két hozzászólás közlésével a szerkesztőség a vitát lezártnak tekinti.
