1897 volt és vasárnap délelőtt, a templomból kilépve a haraszti bíró megállt egy sóhajtásra, s így szólt a feleségéhez.

„Asszony, olyan csodálatos ez a napsütés, hogy megyek járok egyet, mire kirántod a kirántott húst otthon leszek” – mondta ezt olyan sváb nyelven, amit manapság már csak a frankfurti tőzsdealkuszok beszélnek. Ezzel lelépett a templom lépcsőjén és ruganyos léptekkel, kezét háta mögött összekulcsolva elindult a frissen söpört úton.

Néhány kilométerrel arrébb a taksonyi templom kapujában szintén megtorpant egy bíró, mégpedig a taksonyi. Rajta is olyan borzongás futott végig a gyönyörű nyári délelőttől, hogy haza küldte felségét, de megígérte, mire az eszcájgok kint lesznek az abroszon ő is otthon lesz. Látva az asszony aggodalmát, azzal a fajta tekintettel nézett rá, amit csak a hivatalban szokott használni és ott is csak a legkomolyabb helyzetekben. Majd aprót biccentett, sarkon fordult, kezét a háta mögött összefonva ő is elindult.

A haraszti bíró végig sétált az akácokkal szegélyezett utcán, beszívta a frissen meszelt házak illatát, majd átkelt a Kis-Duna fahídján, kezével végig simította a fényesre csiszolt korlátot, elégedetten paskolva a haraszti ácsok mesterművét. Előtte ott csillogott a Duna, ezüstös habját fodrozta a nyári szél, s a bíró földbegyökerezett lábbal csak annyit suttogott, de azt is csak úgy magának, hogy ez aztán csodálatos.

Talán a véletlen műve vagy csak a lába vitte, de a taksonyi bíró is átkelt a fahídon, de ő egy másikon a taksonyin, ami kevésbé volt különb, mint a haraszti. Ő is megállt egy pillanatra a híd közepén és ő is alig bírt azzal a nagy szépséggel, amit onnan látott, szinte összerázkódott a gyönyörűségtől. Aztán gondolt egyet és ráfordult az ösvényre, hogy megnézze a szomszédot, a harasztiakat, kíváncsi volt, hogyan is mennek mostanság a dolgaik.

Hajszálra ugyanezt gondolta a haraszti bíró is, és határozott léptekkel elindult a falu alsó vége felé, Taksony irányába. Nem is kellett sokat gyalogolnia, mikor felismerte a távolban a szomszéd kacsázó járását, aki komótosan igyekezett feléje. Pontosan a két falut elválasztó határon találkoztak, s azon nyomban meg ölelték, meglapogatták egymást, és rögtön belekezdtek a kvaterkázásba, azon a sváb nyelven, amit manapság már csak a stuttgarti Mercédesz gyárban beszélnek.

„Szépen szól az új harangotok, majn bruder.” – szólt a haraszti bíró.
„Úgy bizony. Nálatok meg vidáman fújják a zenészek.” – válaszolt a taksonyi bíró.
„Így van ez. Nálatok meg nagyra duzzadnak a tehenek tőgyei.”
„Úgy bizony. Nálatok meg izmosak a lovak fara.”
„Így van ez. Nálatok meg szépen szökken a búza.”
„Úgy bizony. Nálatok meg erősen hajlítja a szőlő a vesszőt.”
„Így van ez. Nálatok meg nyalkák a legények.”
„Úgy bizony. Nálatok meg karcsúak a lánykák.”

Ilyetén módon tette a szépet egymásnak a két bíró vagy egy óra hosszat a két falu határán, ami nem is volt baj, mert amit mondtak az mind igaz volt. A lányok karcsúak, a legények nyalkák voltak, a szőlő hajlította a vesszőt, a búza szépen szökkent, a lovaknak izmos volt a fara, a tehénnek duzzadt a tőgye, a zenészek vidáman fújták és a harang szépen szólt mindkét faluban. Ettől olyan boldogság szakadt a két bíróra, hogy mindkettőnek a szeme lábadt könnybe azon nyomban.

„Így kéne ennek mindig lenni.” – szólalt meg reszkető hangon a taksonyi bíró.
„Így bizony, líbe bruder.” – szipogott egy jókorát a haraszti.

Nem is vették észre, hogy a nagy elgyengülésben mind a ketten ugyanazt a sziklakövet támasztják. Egyszerre pillantottak le a göcsörtös szikladarabra, s egyszerre villant mindkét bíró eszébe a gondolat, hogy ezt a csodálatos momentumot nem szabad elfeledni soha, sem nekik, sem senkinek. Szót nem szólva, egyszerre kaptak a csizmaszárhoz, egyszerre húzták a jobbosból a kisvésőt, a balosból a kiskalapácsot, mert azokban az időkben a bírók már csak így jártak-keltek a világban.

Ingujjra vetkeztek és letérdeltek a szikla elé, a haraszti a haraszti oldalára, a taksonyi meg a taksonyira. Csattogott a kalapács, pengett a véső, repült a szikla morzsalék. Szaporázták az ütéseket, mert várta őket a vasárnapi ebéd és az asszonnyal ujjat húzni egyikük sem mert volna. Nem kellett egy óra és ott állt az apró obeliszk rajta a két bíró nevével és annak az évnek a számával, amikor megesett ez az áldott pillanat. Büszke volt a két bíró, de nemcsak a kőre, amit sebtében oly szépre kifaragtak, hanem az ő kis falujukra, a benne lévő sok boldog emberre, a haraszti a harasztira, a taksonyi meg a taksonyira.

Elidőztek nagy csendesen ott egy ideig, aztán megölelték egymást, sőt meg is csókolták, de szemlesütve eleresztették egymást, mert abban az időben nem nagyon művelték ezt egymással a férfiak. Mindkét bíró újra hegyesre pödörte a csóktól összekuszált bajszát, gyengéden megcirógatták a hűvös követ és elindultak hazafele, ki-ki a maga falujába.

Lassan óvatoskodtak előre a keskeny ösvényen, nem kapkodtak, nem siettek, mert mindketten tudták milyen könnyű arról leborulni. Egyikük sem akart világcsúfjára vasárnap délelőtt ruhástul megmártózni a Dunában, bármennyire is mondták az emberek, hogy milyen szép is annak az élővilága.