1762 egyik forró délutánján nem bírván tovább a rettenetes hőséget elordította magát a földesúr.

„Öltözzetek!!! Megyünk Pestre a bálba vagy mittudoménhova, de nem maradok itt ebben a házban, nyomban megfőlök asszony.”- csepegtette az orráról a verítéket bóbiskoló felesége arcába a földesúr.

 

Elviselhetetlen volt a forróság a házban és a földesúr lányai verejtékben úszó kábult tekintetükkel még rondábbnak tűntek, mint valójában voltak. De gondos apa lévén az uraság megkockáztatta az utazást, remélve, hogy a bálban talál a hőségtől hasonlóan kába partit a lányoknak.

Félóra múltán már a poros alföldi úton poroszkált a családi hintó, körülöttük a puszta vibrált akár a tűzhelyen felejtett vaslábos. Az utazótársaság felfrissült egy kissé, a menetszellő átjárta a kocsit, s a lányok arcát is megmásította a várakozás.

„Na ugye, tudtok ti szépek is lenni.”- bökte oldalba az asszonyt a földesúr, mire a lányok szégyenlősen lesütötték szemüket, ami hiba volt, mert ha nyitva tartják, megláthatták volna azt a hatalmas, koromfekete gerendára hasonlító felhőt, amely pörögve-forogva éppen a hátuk mögé érkezett.

A kocsi nyitott ablakain egyszeriben szélvihar söpört keresztül, letépve a lányok fejéről a kalapot, az uraság arcába csapva kaftánját, aki megpróbálta elkáromkodni magát, de torkán akadt a hang a rémülettől, dübörgő hangokat hallott, mintha ezer husánggal vernék a kocsi tetejét és oldalát. Tágra nyílt szemmel bámult ki az ablakon, amit viszont nem kellett volna, mert abban a pillanatban csapott a villám az út menti fába. Nem kellett sokáig várni, hogy a következő villám is megérkezzen, ami a túloldali fát hasította ketté. A földöntúli fényességnél az azt követő sötétség volt csak borzalmasabb, ami olyan elviselhetetlen robajjal párosult, amilyet még egyikük sem hallott.

A lányok és az asszony a padlón fetrengve visítottak, a földesúr a hátsó ülésen két kezével a kocsi oldalába kapaszkodva ordított a kocsisnak, hogy állítsa meg a fogatot, de értelme nem volt sok, mert a kocsis nem ült a bakon, már az első villám letaszította onnan. Csak a vágtató lovakat látta az apró ablakon keresztül, amin úgy dőlt be a jeges eső, hogy menten ráfagyott a mellényére. A megvadult lovak a kantárt a földön húzták, fülüket a félelemtől hátracsapták, fejüket féktelenül jobbra-balra vetették, s mind a négy más irányba próbált szabadulni. Eszelős sebességgel vágtatott a négy pára, a vasveretes kocsit úgy húzták maguk után, mintha kukoricacsuhéból lett volna. Az út egyik oldaláról a másikra csapódva, s közben a letört fák ágain keresztül gázolva hatalmasakat ugratott az elszabadult szerelvény. Rázkódott, csuklott, nyaklott a kocsi a veszett vágtában, míg a lovak egyszer csak balra rántották az irányt, letértek az útról egyenes a folyó felé.

A földesúr ekkor tudta, hogy a bálról már lemaradnak és már azt is tudta, hogy mi a válasz a mittudoménhovára, amit annyiszor kérdezett magától az életben.

A folyó partján a két napszámos, akik a bokrok között kerestek menedéket a vihar elől, azt láthatták, hogy egy hintó robog kocsis nélkül tajtékzó lovakkal a mezőn keresztül a Duna felé, s mielőtt elérte volna a parti rézsűt az oldalára fordult. A baloldalt futó két ló a levegőbe ugratott, földet érve a jobb oldali kettőre taposott, majd mind a négy ló egymást öklelve a folyóba zuhant, a szerszámozás még akkor is összetartotta őket. A fogatból kiszakadt az elülső alja, s a kocsiszekrény ott feküdt a parti rézsű tetején.  Nem mozdult benne senki.

„Khomm, sóg her, szi lévan noh” - hallotta a földesúr, de érteni nem értette, ami nem csak azért volt, mert alig ocsúdott fel az ájulatból, hanem azért is, mert a paraszt svábul mondta. Ha ismeri a nyelvet, akkor azt érthette volna, hogy gyere, nézd, ezek még élnek.

Valóban éltek, túlélték azt a néhány perces rémálmot, amiben a megbokrosodott lovak elragadták a hintót, és ők majdnem odavesztek. A két paraszt kivonszolta a felborult kocsiból az összetört családot, a ruhák cafatokban lógtak rajtuk, karjaik teli sebekkel az arcuk teli horzsolással, amitől a lányok mintha szebbnek tűntek volna.

„Hol vagyunk?”- kérdezte a földesúr. A két napszámos nem értette, csak vonogatták a szemöldöküket, mert nem svábul kérdezte az uraság.

„Mi ez a hely, hogy hívják?” – forgolódott körbe, karjait széttárva a földesúr.

„Ja, ja … cvisen Harast unt Taks.” – vigyorgott a két paraszt. Ami annyit tett, hogy Taksony és Haraszti között.

-.-

 

Így történhetett, hogy ez a titokzatos földesúr csodálatos megmenekülésük hálájaként felépítette 250 évvel ezelőtt a Kálvária kápolnát.

Más magyarázat is akad a kápolna építésére. Úgy tartják, hogy a haraszti és a taksonyi svábok közösen építették, hálául azért, hogy itt lehetnek Magyarországon, itt élhetik életüket, gondoskodhatnak a föld és a munkájuk jóvoltából gyermekeikről generációkon át.



Lényegtelen, hogy mi volt a kápolna építés apropója, örüljünk neki, hogy még létezik. Meghúzódik a bokrok között, mint egy tyúkanyó, aki aggódva figyeli a fel-alájáró autókat, benne minket, embereket, akik munkába tartunk, vagy épp hazatérünk.

Pedig régen nem volt ilyen anyókaszerű, délcegen állt a dombtetőn egészen 1944 november elejéig, amikor is a Geyer Flórián SS-lovashadosztály tagjai szét nem lőtték egy, a Zöldfa utcában felállított ágyúval.

Gyerekkoromból, a 70-es évekből emlékszem, csak a négy fal állt és nem volt teteje. Jól lehetett focizni benne, az üres ajtónyílás volt az egyik kapu, az apszis a másik. Augusztus 20.-án a falak tetején kuporgott a fél falu, onnan néztük a tűzijátékot.

Fáradtságos évtizedek munkája után Domokos Tibor, Dunaharasztin lakó egykori ferences testvér 1985-re visszaadta a Kálvária kápolnát eredeti funkciójának. A miséken azokon a padok ülhetünk, amelyek a lerombolt Mária Regnum templomból származnak.

2012-ben ünnepeljük a kápolna 250 éves születésnapját. Egy ilyen neves évfordulót csak méltó ajándékkal lehet megtisztelni. Az ajándékkal nem csak a kápolnát jutalmaznánk, hanem magunkat is, hogy még mindig itt élünk és boldogulunk.

Építsünk egy tornyot a kápolnára!

Ha nem is tudunk olyan hatalmasat, mint amilyen volt neki régen, de egy kisebb fajta, arányos, korban is hozzáillő megtenné.

Egy templom vagy kápolna torony nélkül olyan befejezetlen. Hiányzik, amit látnunk kéne a távolból, s nem szól benne harang, amit hallanunk kéne messziről.

 

(Klikk a képre az animációért)