1945 előtt az erdélyi Nagyszebenben nem tették lehetővé a homoszexuális tartalmak elérhetőségét a médiában, nem végeztek felvilágosító tevékenységet az iskolákban, nem magyarázták el mi is a buziság, arra sem adtak magyarázatot, hogy mit is látunk akkor, ha megpillantjuk a szomszéd góbét a felesége ruhájában grasszálni a kert végében éjfél után.

Ezért az emberek saját maguk szőttek innen-onnan összeszedett információkból valami vezérfonalfélét, ami alapján megítélhették embertársaikat a jó és rossz viszonylatában.

Így ítélkeztek azon a kamasz fiún is, akit Leo Aubergnek hívtak, aki esténként fura alakokkal találkozgatott a város eldugott parkjában. A városka lakói nem nézték jó szemmel ezeket az interkurzusokat és mindent megtettek, hogy a Leot kicsinálják.

Amikor a háború után megérkeztek a városba a szovjetek, hogy összeszedjék a svábokat és elvigyék őket a munkatáborokba a Leo elkeseredésében és félelmében önként jelentkezett.

Nagy vonalakban így indul Herta Müller Lélegzethinta című regénye, ami az első dokumentum-hitelességű regény a málenkij robotról és amiért 2009-ben megkapta az irodalmi Nobel díjat.

A munkatábort nem világították ki a szivárvány összes színében, a beérkező vagonokban az emberek meghalni jöttek nem pedig gusztustalan módon örömködni. A könyvben, ha végig bírjuk olvasni, mégis megtapasztalhatunk valamit az emberi lét fundamentumából, itt ezt lágerboldogságnak hívják.

Nehezen értelmezhető ez a mai világban, és az előtt végképp értetlenül állunk miért kap valaki Nobel díjat, ha homokosokról ír.

De most majd másképpen lesz.