Anyai nagyapámtól örököltem, hogy szeretek bicajozni, ő is nagyon szeretett és mikor 22 évesen 1933-ban besorozták kifejezetten örült, hogy a balassagyarmati 6. számú kerékpáros zászlóaljhoz került.

1933. október 12.

Kiképezték és felavatták a Leiningen-Westerburg Károly gróf tábornokról elnevezett laktanyában. A kerékpáros katona ügyes találmány, mozgékony, nagy távolságokat tud megtenni rövid idő alatt ha kedvezőek a terepviszonyok sík a mező esetleg lejt egy kicsit az út. De ismerünk osztrák és olasz kerékpáros alakulatokat is, akik összehajtható biciklit vittek a hátukon, ha hegyre kellett mászniuk. Nem tudom melyik lehet ő a sok biciklista közül.

 1934. február 26.

1934. május elsején diszlokálták Pesthidegkútra és átnevezték 2. számú kerékpáros zászlólaljra őket. A kiképzés alatt TBC-és lett és a tartalékos állományba helyezés után egy időre a pesthidegkúti OTI gyógyintézetbe került ahol betegsége ellenére a fotók tanúsága szerint jól érezte magát.

1934. május 6. 

Büszkén küldözgette a képeket nagymamámnak és miután a kórházból kikerült 1936 szeptember 26.-án feleségül vette. Soroksárról leköltözött Taksonyba otthagyva a népes Röder családot, szüleit három bátyját és három nővérét. Születésekor a nevét rosszul anyakönyvezték Röder helyett Rédert írtak, aztán ez így is maradt nem érdekelt senkit, hogy neki egyedül más a vezetékneve a családban, valahogy mindig kilógott mindenhonnan.

Tettek-vettek próbálták elkezdeni a nagybetűs életet a tornácos kis parasztházban a Kisfaludy utca elején. Már a katonáskodást majdnem elfelejtette mikor kitört a háború 1939-ben. Nagyapámnak harminc évesen nem voltak senkivel szemben területi követelései, nem volt szükség rá, hogy megvédje magát, mert nem támadta őt meg senki. Nem ő kezdte a háborút, semmi köze nem volt hozzá. Optimistán nézett a jövőbe, remélte, hogy kimarad belőle, ahogyan ezt gondolták mások is sokan. A katonáskodásból a biciklizés részét tekintette a legértelmesebb dolognak, szerinte jót tesz az ember egészségének főleg a kardióvaszkuláris rendszerének.

Néhány nappal édesanyám születése után 1941. június 22.-én megkezdődőtt a Barbarossa hadművelet a Szovjetunió elleni támadás.

 

A háború egyre jobban eszkalálódott, kevés magyar ember volt aki tudta mire megy ki az egész azon kívül a néhány országvezetőn kívül aki teste minden porcikájában érezte a győzelmet, a dicsőséget és az ezer éve várt beteljesülést. Nagyapámnak nem voltak ilyen érzései mégis 1942 őszén mozgósították és be kellett vonulnia Pesthidegkútra a biciklivel.

Innentől kezdve homályosak a történések, a családi legendárium hiányos, különböző emlékek keringenek a privát históriában. Megpróbálom én is a tényeket összeszedni, nem pedig az igazságot.

• A 2. magyar hadsereg III. hadosztályához volt rendelve a II. kerékpáros zászlóalj. Ebbe a zászlóaljba volt nagyapám besorozva.
  
  
• 1942. augusztus 25.-ére a teljes 2. magyar hadsereget előre vonták a Don vonalához.
  
  

• Nagyapám 1942. október 26.-án még kedélyesen vigyorog katonaruhában Pesthidegkúton egy csűr tövében. Mit keresett ő még Pesthidegkúton mikor a teljes hadsereg már a Donnál volt?

• Nagyapám egy kórházi ágyon fekszik, már nem olyan vidám, mögötte az ágy fejrészénél lévő fogason katonai zubbonya. Nevét ö betűvel írták, Rödernek, ami amúgy az eredeti családnév. 

• 1943. január 17-re teljesen megsemmisült a 2. magyar hadsereg a Don kanyarban.
  
  

 

 

• 1943. június 9.-i 25. számú Honvédségi Közlönyben olvasható, hogy nagyapám bronzérmes lett a háborúban.

Gyerekkoromban mikor kérdeztem nagyapámat, hogy milyen volt a mínusz 20 fokban bicajozni a derékig érő hóban, ő csak nézett rám értetlenül, mert ekkora hülyeséget nem csinál senki. Mikor mondom neki, hogy a háborúban, a Don kanyarban, tudod nagypapa. No, akkor mindig csend lett a konyhában, nagymama sietősen elkezdett keresni valamit a kredencben, nagyapának meg eszébe jutott, hogy nem zárta még be a csirkéket az ólba.

Nem stimmelt nekem valami ezzel az egész háborúval, meg a vitézséggel, éreztem valamit elhallgatnak előlem. Abban az időben – 1960-70-es években - megvolt még a maga baja minden svábnak. A háború alatt volt aki beállt az SS-be, van aki csak a Volksbund-ba, aztán a háború végén elvitték őket málenkij robotra, mikor meg hazajöttek mehettek a Vaterlandba Németországba. Néhányan megpróbáltak visszajönni, hiszen kint ők voltak a magyar cigányok, de nem engedték be Magyarországra a földjeiket már szétosztották, házaikban már mások laktak, aztán 1956-ban azok is elmentek, akiknek mindenkije már kint volt és itt nem volt értelme már maradni. A szerencsésebbek, ahol a család, a rokonság úgyahogy egyben maradt és nem vették el mindenüket itt maradtak, de be kellett fogni a szájukat, nem hogy svábul nem beszélhettek, de magyarul sem mertek, hiszen mindegyik hazaáruló volt. Mikor gyerekként kérdezgettem mindenfélét a régi dolgokról, nagymama csak nézett rám mosolyogva a búzakék szemével, hogy minek akarsz te tudni mindenről, puvili?

Nem akartam én mindent tudni csak az érdekesebb dolgokat, mert azért egy ilyen vitézségi dolgok elég menőnek tűnt. Nem hagyott nyugton ez az érem, ha nekem lett volna olyan biztos feltettem volna, ha elmegyek a kocsmába kártyázni, de nagyapa nem, mondta azt sem tudja hol van, mikor kértem mutassa meg.

Mikor itt hagyott minket, elment Budára egy kirúzsozott kalauznővel, hogy a Bercsényi utca szuterénjében élje le nagy boldogságban további életét, nagymama nagyon odavolt. Elhordta nagyapát mindenféle trógernek, meg kurvapecérnek amit nem is értettem mit jelent, és olyan csúnyát sem hallottam még tőle, mert azt mondta, hogy nagy lófaszt volt vitéz, ez vitézség, meg bátorság ugye, itt hagyni őt szégyenszemre, hogy a faluban mindenki csak róla beszéljen, el sem fog tudni menni a templomba, ó istenem és csak zokogott, zokogott.

Kellett egy-két hónap, hogy lecsillapodjanak a kedélyek. Az idősebb generáció hallgatási szövetsége a sajnálatos esemény miatt darabokra hullott, elérkezettnek láttam az időt, hogy végére járjak ennek a háborús emléknek és nagymama örömmel vette, hogy leleplezheti nagyapa hősi cselekedetét.

Az úgy volt, kezdte, hogy mikor bevonult katonának mielőtt kivitték őket a frontra kellett egy kicsit a gyakorlótéren gyakorolni, hogy nem felejtették-e el hogyan kell harcolni. Lövészárkot kellett ásni és ásás meg csákányozás közben egy gyökérdarab vagy éles sziklatörmelék felsértette nagyapa jobb vállát. Rohant volna ő rögtön a felcserhez, hogy tisztítsák ki és kötözzék be, de az egyik öregebb katona aki kedvelte ezt a mindig vicceskedő sváb gyereket és nem csak képeslapon látott háborút mondta, hogy haggyad csak Jóska gyerek, haggyad és segített leülni neki az árok aljába. Nagyapa úgyis hagyta és három-négy nap múlva olyan lázgörcse lett, hogy félrebeszélt, annyit érzékelt csak, hogy felkapják és elviszik valahová. Mikor magához tért a tábori kórházban feküdt, az orvos, aki föléje hajolt csak annyit mondott, nagy szerencséje van Réder József, mert a piros csík már elindult a szíve felé.

Megúszta a vérmérgezést és az üszkösödést és az a néhány hónap, amíg a kórházban lábadozott elég volt arra, hogy megsemmisüljön a Don-kanyarban a 2. magyar hadsereg és az addig is értelmetlen háborúnak még kevesebb értelme legyen.

Nagyapát valószínűleg azért terjesztettét fel a vitézségi éremre, mert ő is csak egy tétel volt a sok közül a veszteségi nyilvántartásban, mert aki sebesültként kórházi nyilvántartásba került és csak könnyebb sérülést szenvedett az bronz érmet kapott, aki súlyosabbat az ezüstöt és aki meghalt az aranyat.

Nagyapa bölcsen állt a háborúhoz, minimális saját veszteséget szeretett volna elszenvedni a mások háborújában és ez sikerült is neki, ezért szerintem megérdemelte azt az érmet.