Ismeretlen fényképész fekete-fehér képe 1946 körül valahol Németországban

Nem tudhatjuk, hogy a fényképet egy lényeglátó fotóművész vagy egy szerencsés amatőr készítette, de nem hétköznapi képpel van dolgunk. Kevés alkotást találunk ami a fotópapír adta néhány négyzetcentiméteren ilyen árnyaltan meg tudta fogalmazni azt a tragédiát, amit a kitelepítések során meg kellett élni sváb honfitársainknak. 

Ami a kép elsődleges feszültségét okozza az a fotón egyidejűleg megjelenő két műfaji elem, a portré, pontosabban a beállított családi fotó, és a táj, jobban mondva a hétköznapi utcai élet ábrázolása.

A kép bal első részén az öttagú család ünnepélyesen foglal helyet; az öltözet kifényesített csizma, cipő, nyakig gombolt ing, akinek van nyakkendője az azzal, akinek csak pulóvere az a világosat viseli. A szülők széken ülnek kezük összekulcsolva, ölükbe ejtve, komor tekintetük a kamerára szegezve. A három fiú mögöttük áll, a két szélső a szék támlájára helyezve kezét, arcukon megjelenni látszik valami mosolyféle, de inkább a feszültséget érezzük rajtuk, amint a fényképezőgép expozíciójára várakoznak.          

A kép bal szélére, az első képsíkba zsúfolt szereplők tömbszerű alakzata, a szülők már-már képről lelógó lába azt az érzetet keltik mintha utólag lettek volna a papírra kasírozva. Ezt az érzést erősíti, hogy a portréknál megszokott semmitmondó, homogén háttér helyett a távolból előkanyargó út kellős közepén találjuk őket. Mielőtt felbillenne a kép ösztönösen a csoport mellett kanyargó kerékpárnyomot követjük, ami átvezet minket a kép másik síkjába, a tavaszi napfényben fürdő német falucskába. A módos településen a többszintes lakóépület, a hatalmas, fából készült kocsiszín vagy csűr, a patakot átívelő robosztus hídszerkezet, a délceg villanypózna a karbantartott út mellett, a lekaszált, gondozott domboldal a háború utáni Németország újraébredését sugallja.   

Ami a kép valódi drámáját adja és értelmezi az egészet jelenetet, az a kép jobb szélén, a híd után a kis ház előtt álló csoport. Egy férfi áll háttal nekünk, kezében táska szemben vele egy nő, mellettük kisgyerek, miközben feléjük közelít egy negyedik ember az úton.

Nem tudjuk kik ők, valószínű helyiek a német falu ősi lakosai. Azt sem tudjuk miért állnak ott, talán várják negyedik társukat, hogy odaérjen és ügyet sem vetnek a fényképeszkedő családra, vagy épp ellenkezőleg, azért álltak meg, hogy megbámulják őket. Igazából mindegy, ez nem változtat semmit azon a nyomasztó érzésen, amit a két csoport viszonya láttat.

Ebben a groteszk jelenetben a kirekesztettség, az idegenség, az otthontalanság egy különös hangulatát ragadhatjuk meg, ahol a kitelepített család nem is a földúton áll, hanem egy hatalmas kanyargó futószalagon, ami messziről ideszállította őket, csak egy pillanatra a fotó kedvéért megállt, s majd robog tovább, hogy a következő családról is elkészülhessen a kép.   

Nem látunk a képen uszító plakátot, szögesdrótot, fegyveres katonákat kutyákkal, de minél tovább szemléljük őket, csak arra tudunk gondolni, hogy nem volt jó nekik ott üldögélni. S talán hetven év elteltével sem lett jobb.

Máshol lenni, nem otthon, az soha nem jó. 

 

Taksony, 2016. január