1650-ben Kollonich Lipót tizenkilenc évesen belépett a máltai lovagrendbe. A szigorú jezsuita neveltetést kapott fiút lenyűgözték a lovagrend külsőségei,  de legnagyobb hatással rá az a hatalom és lehetőség volt, amely a rend tagjainak megadott. A Földközi tenger közepén a kontinens törvényeitől távol, a korlátlan szabadság adományával tehették mind azt, amit szívük nemesnek és jónak ítélt. Nem kötötte őket az egyházi hierarchia, a császári alávetettség, tetteikről elszámolni csak saját maguknak tartoztak. Egy olyan világról álmodtak, melyet az értelem ragyog be, s ennek a fáklyának a fénye kivezeti az emberiséget a sötét középkorból. Az ifjú megtalálta önmagát és meglelte társait, akivel majd az elkövetkező fél évszázadban véghezviszik titkos és türelmes munkájukat, valóra váltják nem mindennapi tervüket.

 

 

1651-ben - két év lovagi szolgálat után - Kollonich hazatért Magyarországra és nekikezdett tanulni, hogy pap legyen, püspök, majd végezetül érsek. A tehetséges ifjúnak hamarosan irigyei támadtak, akik megérezték a fiúban a nem mindennapi tehetséget, és méreggel próbáltak végezni vele. A sikertelen gyilkossági kísérlet a szándékot, hogy titkos tervét végrehajtsa, immár küldetéssé nemesítette. Hosszú, szívós munkával eltöltött évek elébe nézett és ezt tették hű barátai is Európa más szegleteiben.

Négy évtizednyi munka után 1689-ben fellebbentette a fátylat a műről,  kiadta „Einrictungsistem”-jét, amiben leírta, hogyan teszi „Magyarországot előbb koldussá, aztán németté, végül katolikussá”. A külvilág, az egyszerű halandók számára a tervből csak ez, a Rákóczi szájából elhangzott visszataszító jellemzés volt érzékelhető, de a lényeg, a mélyen szunnyadó titok mindenki számára rejtve maradt.

Az elveszett komáromi gyermekkor, a Dunával, a folyóval, amiben sohasem fürödhetett mostanra elérhető közelségbe került. A rideg és sanyarú gyermekévek megváltását a folyótól remélte. Úgy gondolt a Dunára, mint a szabadság és a boldogság féktelen sodró árjára. Nem egy horgászstéget akart a kert végében, amiről naphosszat bámulhatta a víztükröt, ő az egészet akarta a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig.
 
A század utolsó évtizedében az addigra már magas udvari pozícióban lévő ember elérkezettnek látta az időt a cselekvésre. A török elleni harcokban megroppant Magyarországot, amiben már csak másfélmillió volt a magyar, kellően legyengült prédának tekintette, miközben a Duna magára hagyatva folyt keresztül Európán. Kollonich, a ravasz, felöltötte jelmezét, ő lett a magyarellenes sátán, a Kárpát-medence legellenszenvesebb lakója, milliók sanyargatója. De őt ez zavarta legkevésbé, tudta, hogy ő maga egyes-egyedül képtelen lenne ellenőrzése alatt tartani a közel 3000 kilométeres folyót. Társaival, mondhatjuk úgy is testvéreivel együtt is, akik szintén nehéz gyerekkort tudhattak maguk mögött, kevesek voltak a feladathoz. Még több megbízható emberre és nagyobb apparátusra volt szüksége a folyó megszerzéséhez.

 

A harmincéves háború kivéreztette és felemésztette Németországot, elkeseredett, éhező tömegek lézengtek Svábföldön, Bajor- és Szászországban. Kollonich jól ismerte ezeket a népeket, akik legendásak voltak igénytelenségükről, nagyfokú munkabírásukról és lojalitásukról. VI. Károly német-római császárnak tetszett Kollonich ötlete, hogy hűséges német polgárok népesítsék be a Duna-mentét, biztosítva ezzel hatalmát az elkövetkező évtizedekre, évszázadokra. A császár hiúságát könnyű volt becsapni, s a nélkülözésben meggyötört sváboknak pedig új lehetőséget jelentett a betelepülés, és a Duna ott folydogált őrizetlenül keresztül Európán. Minden készen állt a 18. század legnagyobb szabadkőműves összeesküvéséhez, amit az utókor csak úgy ismer, mint a Duna-menti svábok betelepítése.

 

 

Mozgásba lendült a gépezet, a megtévesztett magyar nagybirtokosok az Udvari Kamara irányításával megkezdték a betelepítéseket.
1693-ban a Fekete-erdőtől délre eső területekről származó sváb telepesek érkeztek a Dunakanyar környékére.
1694-ban Svábföldről is megérkeztek az első telepesek, hogy Esztergomban telepedjenek le.
1700-ban Grassalkovich Antal  földbirtokos Elzászból hívott telepeseket, ők a Csepel szigetet foglalták el.

1707-ben meghalt Kollonich, aki mindent elért az udvarban, amit egy „honfiúsított” császári katonai család sarja elérhetett. Élete végén esztergomi érsek, bíboros és államminiszter volt egyben. Halála azonban nem akasztotta meg a lendületet, titkos testvérei tovább folytatták a nagyszabású tervet.

1709 és 1711 között Budára, Pestre és Óbudára érkeztek német és osztrák telepesek.
1712-ben Károlyi gróf  Felső-Svábföldről hozatott telepeseket.

Abban az időben az utódlás biztosítása, fiú örökös nemzése nehezen ment a császári családban. A titkos társaság érezte a leselkedő veszélyt, hogy ha a markukban tartott császár fiú utód nélkül marad, a következő uralkodó politikája megváltozhat a sváb betelepítés, a Duna kolonalizációja tekintetében. A játszma fondorlatos lépéseként "ördögi" sugallatra 1713–ban a császár kiadta a Pragmatica sanctio-t, amely lehetővé tette a trón és a Habsburg tartományok leány által történő öröklését.

Alig négy évre rá, 1717-ben megszületett Mária Terézia, VI. Károly leánya. Kollonich követői nyeregben érezhették magukat, egy nőt bizonyosan könnyebb lesz manipulálni, ha trónra kerül, gondolták elégedetten. Korántsem véletlen egybeesés volt, hogy ugyanebben az esztendőben egyesült a négy angol szabadkőműves páholy és ezzel létre jött a világ első nagypáholya.

 

 

 

1756-ban a császárnő kirobbantotta a legelső világháborút, hogy II. Frigyestől, a porosz királytól, legfőbb ellenségétől visszaszerezze az örökösödési háborúban elvesztett területeit. A hétéves háború alatt a szabadkőművesekre is ügyelnie kellett, a birodalom területén 1759-ben a kisebb páholyok mellett bezáratta a horvát páholyt is.

1763-ra, a háború végére Magyarországon az északi Duna folyását, Esztergom, Tata és Győr-Sopron vármegyét teljesen elárasztották a német betelepülők. Európában nem akadt olyan ország, ahol ne alapítottak volna szabadkőműves páholyt. A holland, francia nagypáholyok mellett Szentpétervártól Lisszabonig létrejöttek a titkos társaságok páholyai, melyeknek a politikai döntéshozók, tudósok mellett egyre több művész is tagja lett.

A háború befejeztével a német betelepítés költségeit a Kincstári Kamara fedezte, melynek eredményeként újabb 40 000 német telepes jött Dél-Magyarországra, főleg Bácskába, Bánságba és a Dél-Dunántúlra.
    
1765-ben meghalt I. Ferenc Mária Terézia férje, a császárné egyedül maradt. A hosszantartó háború, a belső ellenségeskedés megtörte, mély depresszióba süllyesztette. Összeszedve minden erejét végleg le akart számolni a szabadkőművesekkel, a Császári Udvart és a birodalmat behálózó láthatatlan erővel, de hiába volt császárnő megtapasztalhatta milyen is szembekerülni a valódi hatalommal.

A történetírás szerint 1767-ben Mária Terézia fekete himlős lett. A rejtélyes betegség nem véletlenül támadta meg, sokkal több köze lehetett hozzá Adam Weisthaupt-nak az ingolstadt-i születésű fiatalembernek. Az üzenet egyértelmű volt.

A császárnő a betegségből felépült, a lecke használt, s a rákövetkező évben, 1768-ban soha nem látott lendület vett a svábok betelepítése. 1771-ig tartott a csúcsidőszak, s ez alatt a három év alatt 17 000 telepes jött Lotaringiából, Trier környékéről, Elzászból, a Fekete-erdő vidékéről, Badenból, Svábföldről, Tirolból és Svájcból Magyarországra.

1773-ben az idős Mária Terézia leállította a németek betelepítését és a homogén német jelenlétet a Bánság magyarokkal történő áttelepítésével próbálta megtörni. Ez már érdemben nem befolyásolta a történéseket, a betelepítés a vége fele közeledett.

1776 a világtörténelem mozgalmas éve volt, Amerikában megszületett a Függetlenségi Nyilatkozat és Adam Weishaupt Bajorországban megalakította az Illuminátusok Rendjét, a szabadkőművesek „igazgató tanácsát”.

Ebben az évben történt, hogy II. József a császári trón örököse visszautasította a szabadkőműves páholyt. Az ellenszegülés hiábavaló volt, a láthatatlan lendkerék magától lódította tovább a történelmet.

1780-ban elhunyt Mária Terézia, trónját fia vette át II. József. Uralkodása első tíz évéhez köthető a „Großer Schwabenzug”, a betelepítési hullám utolsó szakasza. Már csak a román területek voltak hátra, hogy a telepesek elérjék a Fekete-tengert.

1782-ben a Wilhelmsbad-i szabadkőműves konferencián, melyet II. Károly Brunswick hercege a „felvilágosult” abszolutista szervezett, a titkos társaságoknak minden okuk megvolt az ünneplésre. II. József, az új császár zokszó nélkül végrehajtotta parancsaikat.
A konferencia másik fő momentuma volt, hogy az Illuminátusok jelentős befolyásra tettek szert, legnagyobb sikerük, hogy a páholyok hivatalosan is megnyíltak a zsidók előtt.

1789 a sváb betelepítés utolsó éve volt, a mű elkészült, a Duna többé már nem volt őrizetlen. Az Illuminátusoknak más feladatuk akadt, ki kellett robbantani a Francia Forradalmat, amit 1789. július 14.-én meg is tettek.

Száz év alatt - 1689 és 1789 között - végrehajtották a világ legnagyobb konspirációját. Európa ütőerét, a Dunát egy láthatatlan kéz markolta meg. A láthatatlan kéz ujjai a letelepített duna-menti svábok voltak, akik egy jobb világ reményében hátrahagyták szülőföldjüket, hogy idegenben újrakezdjék életüket. Nem is sejtették, és talán azóta sem sejtik, hogy kinek és milyen oltáron hozták meg áldozatukat.

 

 

A méhkaptár a szabadkőművesség fő szimbóluma. Egyiptomi eredetű az újjászületést, a lojalitás, az engedelmességet, a munkabírást jelképezi.