A Schwabenkinder az osztrák és svájci Alpokban tengődő elszegényedett családok gyerekei voltak, akiket tavasszal elvittek Svábföldre, a mai Württemberg tartományba, a friedrichshafeni és ravensburgi gyerekpiacra, hogy ott a sváb parasztgazdák kibéreljék őket a szezonális munkák elvégzésére. A 16.-tól a 19. századig ezek a kis rabszolgák, akik 6 és 14 éves kor között lehettek nagyon népszerűek voltak a parasztok körében, kis mindenesként a legnehezebb dolgokat is elvégezték a gazdaságban.
Minden évben február végén a hegyi falvakból összegyűjtött gyerekcsoport nekiindult az útnak. Voltak nagyobb, szervezett mentek melyek több ezer, rongyokba öltözött gyerekből állt. A 150-200 kilométeres út az Alpok hóval borított hágóin át nehéz és veszélyes volt, sokan közülük halálra fagytak vagy a lavina sodort el. Útközben parasztportákon, fogadók udvarán vagy kolostorokban szálltak meg. A leghosszabb út akár két hétig is eltartott. A félelem az ismeretlentől, a hideg és az éhség mellett a honvágy volt a legnehezebb, amivel meg kellett küzdeni a kis vándoroknak. A szerencsések novemberben ugyanezen az úton hazatérhettek a „doppeltem Häs” –szel, ami két új inget, két nadrágot, két pár cipőt és némi pénzt jelentett.
Svábföldön, a mezőgazdasági szezon alatt a fiúk az állatokat őrizték a mezőn, segítettek az istállóban és ősszel a betakarításnál. A kislányok egy átlagos napja a reggeli 5 órás keléssel kezdődött, majd megetették az állatokat, rendbe tették a konyhakertet, kivitték az ételt a földekre a munkásoknak, bevetették az ágyakat, kitakarították a lakhelyet, megfőzték az ebédet – legalább 10 fő részére -, elvitték a tejet a gyűjtőhelyre, megetették és vigyáztak napközben a gazda kisgyerekeire és este 11-kor lefeküdtek aludni. A fekvőhely egy szalmazsák volt az istállóban, aminek ajtaját nem lehetett bezárni, és ez sok lánynak meg is pecsételte a sorsát. Ha megesett a dolog, általában a „víznek mentek” - ins Wasser gegangen-, mert terhesen, gyereklányként visszatérni a falujukba a legnagyobb szégyen volt.
A Hütekindermarkt-on a ravesburgi piac fénykorában, 1830-ban 4-5000 gyerek várt „munkáltatójára”. A Hütekinderverein feladata volt, hogy képviselőik, akik általában papok voltak, végiglátogassák a parasztportákat, ellenőrizzék a gyerekek körülményeit, hogy elég élelmet kapnak és hogy bántalmazzák-e őket. Ha a paraszt nem bánt megfelelően a gyerekkel, a következő szezonban nem vásárolhatott a piacon.
Három évszázad után a gyerekpiacot 1915-ben hivatalosan megszüntették, miután az amerikai sajtóban cikkek jelentek meg, hogy Európa közepén szabályos rabszolgapiac található. Teljes felszámolása a gyerekkereskedelemnek csak 1921-ben történt, mikor bevezették a külföldi gyerekek iskoláztatását a tartományban. Igaz, még az 1960-as évekből is vannak fotók, amin gyermekek dolgoznak aratáskor a parasztportákon.
Gazdasági megfontolásból a gyermek szezonmunkások alkalmazása teljesen ésszerű volt. Svábföld – Württemberg tartomány még ma is Németország éléskamrája, s abban az időben szükség volt a sok dolgos kézre, mikor a mezőgazdasági gépesítés gyerekcipőben járt. A kevésbé szerencsés tiroli vagy voralbergi hegyek között élők pedig örültek, hogy egy-kettővel kevesebb kenyérleső ül az asztal körül, és ősszel még néhány forint is áll a házhoz.
Talán a megkésett lelkiismeret-furdalásnak tudható be, hogy Ravensburgban van Európa egyik legnagyobb játékgyára. De ez a Schwabenkinder elveszett gyerekkorán már nem sokat segít. Jusson eszünkbe, mikor nekiállunk kirakni egy újabb „puzzle”-t, hogy hány apró gyermekkéz lett kérges mire felépült az a szép gyár.
Minden évben február végén a hegyi falvakból összegyűjtött gyerekcsoport nekiindult az útnak. Voltak nagyobb, szervezett mentek melyek több ezer, rongyokba öltözött gyerekből állt. A 150-200 kilométeres út az Alpok hóval borított hágóin át nehéz és veszélyes volt, sokan közülük halálra fagytak vagy a lavina sodort el. Útközben parasztportákon, fogadók udvarán vagy kolostorokban szálltak meg. A leghosszabb út akár két hétig is eltartott. A félelem az ismeretlentől, a hideg és az éhség mellett a honvágy volt a legnehezebb, amivel meg kellett küzdeni a kis vándoroknak. A szerencsések novemberben ugyanezen az úton hazatérhettek a „doppeltem Häs” –szel, ami két új inget, két nadrágot, két pár cipőt és némi pénzt jelentett.
Svábföldön, a mezőgazdasági szezon alatt a fiúk az állatokat őrizték a mezőn, segítettek az istállóban és ősszel a betakarításnál. A kislányok egy átlagos napja a reggeli 5 órás keléssel kezdődött, majd megetették az állatokat, rendbe tették a konyhakertet, kivitték az ételt a földekre a munkásoknak, bevetették az ágyakat, kitakarították a lakhelyet, megfőzték az ebédet – legalább 10 fő részére -, elvitték a tejet a gyűjtőhelyre, megetették és vigyáztak napközben a gazda kisgyerekeire és este 11-kor lefeküdtek aludni. A fekvőhely egy szalmazsák volt az istállóban, aminek ajtaját nem lehetett bezárni, és ez sok lánynak meg is pecsételte a sorsát. Ha megesett a dolog, általában a „víznek mentek” - ins Wasser gegangen-, mert terhesen, gyereklányként visszatérni a falujukba a legnagyobb szégyen volt.
A Hütekindermarkt-on a ravesburgi piac fénykorában, 1830-ban 4-5000 gyerek várt „munkáltatójára”. A Hütekinderverein feladata volt, hogy képviselőik, akik általában papok voltak, végiglátogassák a parasztportákat, ellenőrizzék a gyerekek körülményeit, hogy elég élelmet kapnak és hogy bántalmazzák-e őket. Ha a paraszt nem bánt megfelelően a gyerekkel, a következő szezonban nem vásárolhatott a piacon.
Három évszázad után a gyerekpiacot 1915-ben hivatalosan megszüntették, miután az amerikai sajtóban cikkek jelentek meg, hogy Európa közepén szabályos rabszolgapiac található. Teljes felszámolása a gyerekkereskedelemnek csak 1921-ben történt, mikor bevezették a külföldi gyerekek iskoláztatását a tartományban. Igaz, még az 1960-as évekből is vannak fotók, amin gyermekek dolgoznak aratáskor a parasztportákon.
Gazdasági megfontolásból a gyermek szezonmunkások alkalmazása teljesen ésszerű volt. Svábföld – Württemberg tartomány még ma is Németország éléskamrája, s abban az időben szükség volt a sok dolgos kézre, mikor a mezőgazdasági gépesítés gyerekcipőben járt. A kevésbé szerencsés tiroli vagy voralbergi hegyek között élők pedig örültek, hogy egy-kettővel kevesebb kenyérleső ül az asztal körül, és ősszel még néhány forint is áll a házhoz.
Talán a megkésett lelkiismeret-furdalásnak tudható be, hogy Ravensburgban van Európa egyik legnagyobb játékgyára. De ez a Schwabenkinder elveszett gyerekkorán már nem sokat segít. Jusson eszünkbe, mikor nekiállunk kirakni egy újabb „puzzle”-t, hogy hány apró gyermekkéz lett kérges mire felépült az a szép gyár.
(Peter Lenk Schwabenkinder szobra Ravensburgban)
Forrás: http://www.thomas-scharnowski.de
