„Puvili, host ci-kli-kli lájta ghört?”- kérdezte minden nap a déli harangszó után nagymamám, régen volt gyerekkoromban. A kérdés igazából annyit tesz, hogy fiacskám, hallottad-e a lélekharangot harangozni? A „ci-kli-kli” a harang csilingelő hangjára utalt, s aki nem volt járatos a sváb dialektusban, gondolhatta, hogy ezeknél a taksonyiaknál a halál bizonyára valami vicces dolog lehet.

Gyerekként nem tudtam mit kezdeni nagymamám állandó aggódásával, amint a hokedlin ülve kezét tördelve próbálta a falu zsibongásában meghallani a harang hangját. Tizenkét óra után engem amúgy sem érdekelt a körülöttem lévő világ, vártam a Petőfin a Tánczenei koktélt, és minden erőmet lekötötte, hogy a legjobb hangminőséget hozzam ki a Szokol rádióból. Akkor nem is tűnt fel, hogy a Led Zeppelin Stairway to Heaven-je és a taksonyi lélekharang között létezhet bármilyen kapcsolat. Angolul nem tudtam, a halottak pedig korban nagyon távol álltak tőlem. Így, véletlenszerűen vágtam rá egyik nap, hogy igen, a másiknap, hogy nem. Ezzel persze nagy kavarodást okoztam, mert fél egykor menetrendszerűen megjelent a szomszéd Lizi néni és a Néna, hogy megbeszéljék volt-e ci-kli-kli vagy nem volt ci-kli-kli. Amíg a három öregasszony egymással veszekedett, én hallgathattam a rákendrollt és az édes olasz slágereket, mit sem törődve a halottakkal. Pedig fontos volt nekik, hogy tudják elment-e valaki a rokonok, barátok közül, ki lehet majd a következő, és maguk elé nézve töprenghettek, mikor kerül rájuk a sor.

A temetőben felépítettek egy haranglábat, rajta egy kis haranggal. Végre megláthattam milyen is az a szerkezet, ami azt a derűs hangot adja ki magából. Valahol elégtétel az ember számára, bármilyen nehéz is volt a sorsa, hogy vidám harangszó kíséri utolsó útján.