Az 1938-as győri kormányprogram alapján a Horthy-ligeten  - a mai Szigethalomon - 1941. július 19.-én megalapították a Dunai Repülőgépgyárat, a német Messerschmitt program fontos bázisát.

A nyersanyag és a nagyszámú munkaerő szállítására - 1944-ben már 7700-an dolgoztak itt - kiépítették a Budapest-Kelebia vasúti fővonalhoz csatlakozó Taksony-Szigethalom szárnyvonalat 7,8 km hosszan. 1944. január 21.-re megépült a teljes vonal az 50 méteres taksonyi Duna-híddal együtt, amelyen egy nyomtávon  közlekedett a vasút és az autóforgalom.

A vasúti járatot, ami reggel érkezett a gyárhoz és délután ment vissza Budapestre, csak a gyár dolgozói vehették igénybe. A szárnyvonal alig két hónapot ért meg, az 1944. április 3. és 15.-én történt szövetséges bombázások során súlyos károk keletkeztek a pályában, az oroszok közeledtével pedig a hidat is felrobbantották.

A háború után 1949 novemberében a repülőgépgyár helyén felépült a Csepel Autógyár Nemzeti Vállalat. Az 1944-es osztrák Steyr D 380-as teherautó gyártási jogának megszerzésével és továbbfejlesztésével a magyar autógyártás méltán lett híres. A szocialista nagyüzem jelentős számú munkást igényelt, fénykorában 11000 dolgoztak az üzemekben és volt olyan év, amikor 5000 gépkocsi gördült ki a gyárkapun.
A kezdetektől fogva szükségessé vált a taksonyi szárnyvonal és a ráckevei Duna-ág feletti híd újjáépítése, amit végül 1950. szeptember 26-án helyeztek újra üzembe.

 

A gyár szomszédságában építették meg az SZTK elődjét, az OTI-t, ahol a környező falvak betegeinek szakorvosi ellátását végezték és ahova a taksonyi vicinálison juthattak el az emberek. A vasútjárat mind a katonai stratégia és mind a civil életét szempontjából nagy fontosságú volt.

 

Taksony és Gyártelep között 1976. november 10.-ig közlekedtek a személyszállító vonatok. Az autógyár leépülésével és a tököli reptér bezárásával a teherforgalom is heti két-három vonatra csökkent, és végül a kilencvenes évek elejére teljesen megszűnt a vágányokon a közlekedés.

A síneket felszedték, a bazaltköves töltést benőtték a bokrok és a fák. A Dunavarsány felé vezető úton még zökken egyet az autó, ha keresztül hajtunk azon a megmaradt 10 méternyi vasúti sínen, ami mementója a taksonyi munkások küzdelmes életének. Emléke a pályaudvari hideg téli hajnaloknak, a cigarettafüst ködébe burkolt kocsibelsőnek, a szunyókálásnak, amihez édes altatódalt csattogott a vicinális.

Gyerekként még nekem is alkalmam volt utazni a fapados vonaton, a mukin. Mámorító érzés volt, mikor a kis vonat keresztül robogott a hídon és néhány másodpercre elénk tárult az ezüstösen csillogó Duna.