A 19-20. század fordulóján a pest-környéki sváb falvak kisvállalkozói jelentős mértékben vették ki részüket a főváros ellátásában. Közülük talán a legjellegzetesebb a milimári, más néven a tejeskofa vagy irodalmi németséggel a Milchmeierin. A milimári személyisége és munkálkodása nagyban hozzájárult a svábokról elterjedt sztereotípiák kialakulásához.

Ezek a tejesasszonyok kora hajnalban keltek, felkeresték a faluban a tehenet tartó parasztgazdákat és rövid, de annál hangosabb alkudozás után megvették tőlük a tejet, a túrót és a vajat. A portékát bepakolták a vesszőből font puttonyszerű kosaraikba, amit egy kendővel ügyesen a hátukra kötöttek. A 15-20 kilós "puklkorb"-bal felültek a Pest felé tartó ekhós szekerekre, hogy eladják a városiaknak, akiknek nem volt módjuk tehenet tartani a bérházak macskaköves udvarán. Házról-házra jártak, az ő hangjuk verte fel a hajnali Budapestet.

Ezek a nagyteherbírású asszonyok a vásárlás és az eladás közötti árrésből szerezték jövedelmüket. Mielőtt elirigyelnénk tőlük a megszerzett pénz, képzeljük a helyükbe magunkat, amint minden egyes reggelen a megpakolt puttonnyal caplatunk fel az ötödikre valamelyik Dob utcai bérpalotában a Grünékhez, akik kevésbé voltak kényesek a kóser konyhára.

A terjedelmes asszonyságok - az egymásra rétegzett megszámlálhatatlan szoknya híján talán még karcsúak is voltak - miközben kiadták az árut és bekasszírozták a pénz, kihasználták az időt, hogy a háziakkal kicseréljék a híreket. Könnyen ment a dolog, mert aki tudott svábul, annak nem okozott nehézséget, ha jiddisül válaszoltak. Ilyen formán a milimárik igen jól tájékozott emberek voltak, ők biztosították az információáramlást a város és a falu között abban az időben, amikor a falvakba még a nyomtatott újság sem jutott el.

Nagy tekintélynek örvendtek a sok ordibálástól megvastagodott hangjuk és a világ dolgaival kapcsolatos tévedhetetlenségük folytán. Rosszindulatúan pletykafészkeknek is nevezhetnénk őket, de fontosságuk a falu életben vitathatatlan volt. Igaz mindenki retteget attól, hogy személye belekerüljön a milimárik által dagasztott hírfolyamba, mert könnyen megesett, hogy az embernek magának kellett megcáfolnia saját halálának hírét.

Hogy a taksonyi milimárik léteztek, ahhoz nem fér kétség, hiszen Jókai Mór 1900-ban írt "A HAJDANI HANGOS BUDAPEST" című tárcájában is említést tesz róluk. Nemcsak Pesten, de az ország más nagyvárosaiban hasonló formán működött a kereskedelem. Székesfehérvárnak is volt egy legendás milimárija, aki a tej mellett kacsafertályt is árult. Kati néninek hívták, a fertályos asszonynak, aki annyira része volt a századelő mindennapjainak, hogy a város Főterén szobrot állítottak neki. Réz orra fényesen ragyog, a járókelők nem mulasztják el megdörgölni szerencsehozó tulajdonsága miatt, ha elhaladnak mellette.


      

 

Jókai Mór
A HAJDANI HANGOS BUDAPEST
(1900)
Mikor a dél-olaszországi fő városokat végigjárta az ember, ahol úgy kiabálnak az utcán, mintha fegyverbe szólítanák a lakosságot a hitetlenek ellen, pedig csak paprikát meg paradicsomot árulnak, s aztán visszakerül a kéjutazó a magyar fővárosba, szinte meglepi az a csendesség, ami itthon minden utcát, piacot betakar.
Hajh, nem így volt ez a hajdani boldog időkben, amikor én Pestre fölkerültem ügyvédbojtárnak, akit még akkor jurátusnak híttak. Csak Pestről beszélhetek, Budára nem jártam. Ott csendesség volt. Annál több volt a hang Pesten.
Már korán reggel elhangzott a kapuban a milimári leány csengő szózata: "Káfnz a Mili, oder a gutsz Obersz." Utána következett a homokáruló asszony erősebb hangja, mélabús akcentussal: "Káfnz Szó-ond!" Mert homokra nagy szükség volt akkor. Bizony nem eresztették be a parkettet viaszkkal, s nem kefélték fel csuszamlásra, hanem behintették a pallót tisztességesen szép apró homokkal, hogy tiszta legyen a szoba, ahogy az egykorú, táncra termett népdal megörökíté:
"Hogy itt a tisztán, / a palló deszkán: / nem leszek többet / nyoszolyóleány. /
Nem ülök többet / a vőfény mellé. / Ha leszek, leszek, / menyasszony leszek. /
Ha ülök, ülök / vőlegény mellé."
Következett bizonyosan erre az ószeres programszava, az orrhangon elzengett "handle wósz!", akit a kutyák megugattak. Kutya volt minden háznál.
Még több baja támadt a házőrző állatokkal a drótos atyafinak, amíg a kapuban állva jelszavát elkiáltotta: "Rájne pinte, héfe flikk!", de annak már szeges végű botja volt, tudta védelmezni magát.
Honfitársa, az üveges tót már csak az ablakon kiáltott be: "fénszter mók!", de azt minden ablakon bekiáltotta.
Künn az utcán már hangosabban nyilatkozott a vállalkozási szellem.
A taksonyi szekeres kiabálta a saroglyából: "krumpli káft!" - félig magyarul, félig németül; a soroksári zsuppos gazda ellenben egész korrekt németséggel: "strowa káft!" A versegi meszesember annál szebben tudta kivágni ezt a szót: "ka-lik!"
Olasz nyilatkozat is érvényesült: a salamuccio nagy szatyorral a vállán ügetett végig a gyalogjárón, ez egyetlen szóból álló programmal: "kezó", ami olaszul valószínűleg sajtot jelent.
Azonban a magyarságnak is elég lett téve az olajáruló palotai menyecske által, aki ezt a szót, "olaj-it!", olyan pompás gikszerrel tudta kivágni, hogy annál szebbet az operában sem lehetett hallani. Az pedig nevezetes olaj volt: parasztszitán facsart lenmagolaj: ami a bohémvilág s a gurmand demokrácia előtt nagy kedveltségnek örvendett, mint kiegészítő része a lenmagolajos káposztának, ami netovábbja a delicatesse-nek.
Határozottan soviniszta volt különben a köszörűs, aki az utcán gyakorolta a művészetét, mert az nem énekelt mást, mint "két garas éles, egy garas fényes!". A mostani őrült köszörűsök nem kiáltanak semmit.
Ellenben a Duna-vizes embernek hite és meggyőződése tiltotta más nyelven árulni a vizet, mint németül: a kétkerekű kordé mellett hol maga, hol a felesége jajdulva fel e szóval: "Dónawó-ósz!" Néha a kordéba fogott szamár is sietett közbeénekelni, ami szép triót adott ki.
Rokonszenves alak volt többek között a sípoló rongyász, aki targoncáját mindenféle üvegből készült drágaságokkal körülaggatva, tilinkóbillegetéssel járta végig az utcákat; a kapukon "hó-ozz ringyet-rongyot, kenderkócot, üveget, csontot hó-ozz!". Ezt nem ugatták meg a kutyák; a gyerekeknek pedig éppen kedvence volt: rubintos gyűrűket osztogatott nekik - ólomból.
Egy ilyen rongyszedő nagyra fölvitte a dolgát: meggazdagodott; a fia aztán nagy préda lett. Egyszer az apa akkor nyitott be a kávéházba, mikor a fia javában traktálja a korhely kompániát. Az öreg odaszólt a fiának: "Számi! Te még sípolsz!" - S bizony, sípolt.
De mégiscsak legnépszerűbb alak volt a városban az a fehér kötényes legény, aki egyik kezében szénnel fűtött pléhkatlant, a vállán gyékényszatyrot cepelve, e buzdító szót hangoztatá: "warme würst!" Egyszer a Zrínyi-beli hazafiak rávették, részint biztató szóval, részint susztertallérokkal a derék kikiáltót, hogy kiáltsa ezentúl magyarul e közkedveltségű hirdetményt, melynek formája ekképp hangzott: "tüzes, meleg, forró, lánggal égő kolbászt!" Erre én jól emlékezem. Azonban nem sokáig gyönyörködhettem benne, mert a városkapitány betiltotta ezt a nyilatkozást, azt adva okul, hogy annak dallama nagyon hasonlít bizonyos liturgia végső verséhez.
A fiákerállomásoknál nagy volt a vitatkozás a kocsisok közt, melynek tenora megközelítette egynémely községtanács parlamenti értekezését, félbeszakítva a közeledő kuncsaft által, akkor: "Fahr mer euer gnadn?", s aztán hangosan az "aufgschaut!".
Egyszerre megelevenül az utca: gyermeksereg rohan előre nagy hújjahóval, középen a vándorkomédiás-csoport. Elöl egy kétpúpos teve, melyen piros ruhás szerecsen ül, kétfelől keze ügyébe eső üstdobokat püfölve, nyomában a társaság primadonnája flincerlis szoknyában, fehér lovon ülve, bohócok gyalog és tenyerükön járva, hátul az ezermester rabszolgáktól húzott kurrikulumon, tollas sisak a fején:
deklamál hétféle nyelven, s árul hétféle balzsamot potom áron - ellenben fogat húz ingyen.
Beljebb hatolva a városba, ott találjuk éppen a Nemzeti Színház tőszomszédságában, a régi botanikus kertben az állatseregletet. A kapuban cilinderkalapos úr fújja a trombitát keservesen, s közbe-közbe magyarázza ékes magyar nyelven, hogy odabenn, a deszkabódéban látható "tefe, mefe, korkodélus, amerikai majom".
A Városház előtti téren cigányzene hangzik, ott táncolja a verbunkost hat szál huszárlegény, biztatva az ácsorgó fiatalságot: "csapj fel, pajtás katonának!" Akit elránthatnak, mindjárt fejébe nyomják a pántlikás csákót, úgy viszik danolva végig az utcán.
No de déli tizenkettőt üt az óra: itt az ideje a marhahajtásnak! Bömbölő gulyákat terelnek keresztül a város legszélesebb utcáin, kísérve mészároslegényektől és óriási szelindekektől. Akad egy tulok, akit elővesz a rosszsejtelem, kitör a csapatból, neki az útnak, merre tág a világ. Annak aztán utána valamennyi szelindekkel; hangzik az uszítás jelszava: "Fassz órwájschel!" (fogd a fülét!), míg végre elfogják, s kötelet kötve a két szarvára, hozzák nagy diadallal vissza, kutyák csaholása s ötven gyerek zsivaja mellett, kik az utcát széltében elfogó kötélbe kapaszkodnak.
Ez a jelenet is elmúlik, szabad tér marad a verklisnek az utcán, aki a felesége éneklése mellett nagy viaszkos vászonról magyarázza a legújabb hírhedett gyilkosságot a kíváncsi közönségnek, melyet széjjelriaszt a nagy ostordurrogással, csengéssel vágtató gyorskocsi meg a trombitaszóval érkező delizsánc.
Aki még többet akar hallani, kimegy a Duna-partra, ahol mindenekfelett gyönyörködhetik a nagy terjedelmű kofaasszonyságok kölcsönös nyájaskodásaiban, melyet kórusként kísér a Duna-parti cölöpverők sulyokpufogása, megelőzve e csatakiáltástól: "hóba ciba, húzd rá!", mely tíz kötélnek egyszerre megrántását eredményezi. Mélabúsan vegyül közé a Dunán felfelé vontató hajósfullajtárok folytonos kiabálása a lovaikra, akiknek a megrakott gabonáshajóról másfél öles bükkfa tülökkel adnak utasítást, melynek hangja mértföldnyire elhallik.
Délutánonkint zeng az utca a polgári zenekar gyászindulójától. Előkelő halottat kísérnek - kifelé menet Dom Sebastian kardalával, visszajövet a "meghalt a cselszövő"-vel a gyászoló családot.
Aztán következik az esteli harangszó, melynek hangját még nem nyelik el a háromemeletes házak utcasorai, mint most. Csak a hazatérő társzekerek zörgése van még hátra.
Kilenc órakor megzendül a Zapfenstreich. Tizenkét ezreddobos egy sorban végigmasírozik a Károly kaszárnya előtti széles országúton, s veri a takarodót, melynek dobpergését az utcai fiatalság kíséri az ismeretes nótával: "Haza, haza, jó katona! Otthon vár a jó vacsora!", vagy a másik variációval, ami sokkal elhihetőbb: "Kenyeret, kenyeret, kettőt, kettőt. Csontot, csontot, másfél fontot." A Neugebäude négy szegletén ellenben trombitaszóval ismétlik a hívogató szót a lovasoknak: mire siető katonák léptei verdesik a járdát. Egy órával később, mikor a színházak záródnak, megindul a kocsizörej, ekvipázsok, fiákerek robognak végig az utcákon, a gyalog járók hangosan közlik észrevételeiket a darab fölött, s búcsúznak egymástól, csengetnek a kapukon, ahol ez nem használ, ütik a bot fejével az ajtót; míg a zaj elcsendesültével szóhoz juthat az ábrándos gavallér, ki imádottjának éjjelizenét ád az ablaka alatt: a cigányok érzékenyen húzzák a Vagabunden-polkát a csendes éjszakában.
De azért még nincs vége a város hangjának.
Éjféltájon megnyílnak a Zrínyi, a Két pisztoly ajtajai, s nyomul előre a magát kimulatott jurátussereg, ott benn hagyva a pipafüstös odúban a kozákokat.
Végül énekelnek az utcán. A legújabb gúnydal ez, melyet stájeris nótára énekelnek:
"Már Isten néki, / Szokjunk rá, járjunk rá / A német táncra. /
Úgyis már régen / Rászedtek, rávettek / A szolgaláncra."
A danoló csoport az utcát széltében elfogva vonul végig az Országúton (akkor még így hítták). Közbeesik a szabólegények herbergje. Azok is mulatnak, valami lakomázásuk van, a nyitott ablakon át kihangzik az utcára a nóta:
"Attila, Lehel, Árpád / Elmúlt dicső unokád!" 
Micsoda? A szabólegények merészkednek Attiláról, Árpádról énekelni! A jurátusok csak azért is német nótára gyújtanak rá a herberg előtt:
"Als die Schneider Hochzeit hatten / Da waren alle froh /
Da tranken alle Schneider, / Neunundneuzig Schneider /
Aus einem Fingerhut, / Aus einem Fingerhut."
Erre a gúnydalra a hős szabólegények kirohannak az utcára, s halálra szánt elkeseredéssel kemény verekedést kezdenek a jurátusokkal, aminek talán nibelungi harc lett volna a kimenetele, ha hirtelen dobpergés nem vegyül a zaj közé. Íme, itt közeledik lélekszakadva egy szál városi hajdú, sebes pörgetéssel verve a dobot. Ez azt jelenti, hogy "tűz van!". Félreverik a harangokat: minden toronyban "bimm, bamm!", ha egyik elhagyja, a másik folytatja. Erre a jurátusok és szabólegények mind rohannak a hajdú után a tüzet eloltani, ami a publikum dolga.
Így végre elcsendesül a város, csak a dunai malmok pitléinek kelepelése s a várost körülvevő mocsarak békamillióinak brekegése tartja ébren az éjszakát, föl-fölriasztva a kaszárnyák előtt strázsáló katona jelkiáltásától, mely a város végéig elhangzik a csendes éjszakában: "abglöst! Halt wert da? Patrol vorbei!"
És most mindennek a szép hangos világnak vége. Csend uralkodik Budapesten.