Az összeíró

  Képtelenség nyolcszáz embert összeszedni ebből a faluból, jó ha laknak benne háromezren. Tizenöt és harmincöt közötti nőket és férfiakat, ez képtelenség.

  Ilyen szilveszterem sem volt még, hogy egy petróleumtól bűzlő teremben üldögéljek ezekkel, ezzel a tatárképű orosszal meg a tolmácsával aki gondolom zsidó, és ezzel a két svábbal, a bíróval meg a jegyzőjével. Jellemző ez a felállás, egyedül vagyok itt én magyarnak.

  Nem tudom kit sajnáljak jobban, magamat vagy ezt a két svábot. Amióta megérkeztünk egyfolytában reszketnek. A jegyző előbb belemártotta a tintába a tollat alig talált bele az üvegbe. A bíró egyfolytában vigyorog, de néhány másodperc után kiül az arcára a félelem, s mikor ezt észreveszi megpróbál újra vigyorogni, és ez így megy azóta amióta betettük a lábunkat ebbe a faluba. Taksony, nem hangzik valami németesen, de ez ne az én gondom legyen.

  Nagyon nem kell sajnálni őket sajnálni valónak maradok magam, hogy 44 utolsó napján nekem kell összeszednem nyolcszáz hazaárulót. Most rettegnek, de 41-ben amikor gurult a szekér, mármint a náci harci szekér, akkor bátrak voltak. Rögtön mindenki német lett egyszeriben kétszáz évig eszükbe sem jutott, hogy mekkora árják.  Nem árják ezek hanem ostobák, főleg azok a földtúró parasztok, akik a Volksbundba is beléptek. Mit gondoltak mi lesz majd ettől, ők lesznek a kiválasztottak. Persze hogy ezt gondolták. De ha már kiválasztódtak, hogy azután mi lesz azt nem mondta meg nekik senki. Gondolom egy-két idióta még álmodott is arról, hogy személyes eljön majd a Führer, hátba veregeti őket, hogy milyen derekasan tartották magukat. Az egész család és a rokonság, generációról generációra, a viharos történelemben, itt Magyarországon, mint egy előre tolt ásóval, gereblyével felszerelt harci alakzat, de most megérkeztek a német páncélosokon a német néptársak és most már jó lesz. Jó lesz, gondolták akkor, de most nagyon rossz lesz.

  Mennyire utálom ezt az egészet, de mit tehetek a háborút elvesztettük a vesztesnek éreznie kell, hogy veszített. Kellemetlen elfoglaltság embereket számolgatni felírni nevüket, korukat, férfi vagy nő, beteg vagy egészséges, gyenge vagy erős, bolond vagy épeszű. Nem olyanok mint a szalmakötegek, aratás után nagyjából látja az ember, hogy mennyi van, hány szekér kell hogy felférjen, aztán csak fel kell rá hajigálni őket és kész a menet.

  Ezek itt próbálkozni fognak mindenféle kifogással, hogy megússzák. Jönnek majd a sánták, de ha valaki sánta akkor annak az egyik cipője másképpen csámpás mint a másik, elég csak ránézni rögtön látszik, hogy szimulál. A tüdőbajosok szájuk eltakarva valami vastag vászonszerűséggel, nevetséges, aki tbc-és az alig kap levegőt, ha még a száját is eltakarja már megfulladt volna. A trükközők közül a szellemi fogyatékosok a kedvenceim. Rendszerint egy rokon támogatja, görcsösen kapaszkodik bele félrebillent fejjel, aki nagyobb beleélésre képes annak nyál csorog a szája sarkából, aki még ügyesebb az bandzsit is hozzá és nyöszörgő hangon kántál valamit. Ezeket úgy lehet lebuktatni, hogy szánakozó hangon mondjuk a rokonnak, ugyan már bácsikám menjenek haza vigye ezt a szerencsétlent elég baja van magának látom én is. Ennek az őszinte együttérzésnek nem tudnak ellenállni, egy pillanatra kiesnek a szerepükből elmúlik a bandzsítás és nyálcsorgás, de ezt észreveszik, megpróbálnak visszazökkenni a szerepbe, de akkor már le vannak bukva.

  Lehetetlen nyolcszáz embert összeszedni, pedig nyolcszáz kell, azt mondták az oroszok. Odamegyek a jegyzőhöz kérdezem, hogy állunk.

  „Négyszázharmincnyolc” - mondja és egy határozott mozdulattal egy pipát tesz az utolsó név mellé. Lám-lám megszűnt a reszketése. Úgy tűnik megérezte a szakmai kihívást a feladatban és ez jobban elkápráztatja minthogy az aggassza, hogy az összeírt földijei néhány nap múlva csattogó marhavagonokban utaznak majd a hófödte orosz pusztaságban, hogy hova azt nem, de hogy miért azt bizton tudja mindenki. Egy ideig nem lesz kocsonya zabálás, szilveszteri mulatság, hajnalig táncolás, részeg hazatántorgás. Lesznek majd vasöntödék, házgyárak és bányák. Szénbányák, mélyek, sötétek. S lesznek majd halottak. De lesznek olyanok is, akik majd hazajönnek. De előbb el kell menniük és a nyolcszáznak még csak a felénél tartunk.

  „A férfiakkal megvolnánk” - fordulok a tolmácshoz, mondja meg az orosznak akin látom már meglehetősen részeg. A pálinkát valamelyik rafinált sváb dughatta oda neki, de ez nem fogja megmenteni örülhet ha nem lövi agyon mire kiürül az üveg.

  Elviekben meglehet a nyolcszáz, de ehhez közel annyi nőt kell összeszedni mint amennyi férfi van és ez a kevésbé egyszerű. A szokásos furfangok mellett itt lesz a terhesség, amit nem könnyű kétségbe vonni. Akin látszik azon látszik. Akinek van férje s nem halt meg a háborúban könnyen mondhatja, hogy terhes. Akinek van férje de meghalt vagy nem tudja merre jár, vagy ha hajadon, az már nem mondhatja olyan könnyen. Egy kis faluban nem kérkedik az ember még ilyen helyzetben sem azzal, hogy felcsinálták.

  „A következőt” - ordítja el magát a jegyző kissé hangosabban mint szükséges.

  Aki most belép látom rajta ez egy olyan, akit valamilyen értelemben csodálok máshol már találkoztam a fajtájával. Karjaiban tartva egy három év körüli gyereket belép a fiatal nő a helységbe. Amíg kint álldogált addig a gyerek csendben volt, de amint beléptek rögtön sírásba kezdett. Nem is sírás volt ez hanem vonyítás, mint a kutyáké. Nem hiszem hogy az anyja a kezét szorította vagy kicsiny ujjait csavargatta volna, mert annak egyfelől nyoma marad másrészt véletlenül el is törhet. Másként bírják üvöltésre a gyereket, ravaszak, nagyon ravaszak. Sokat gondolkodtam rajta valószínű a gyerek ruhája alá szórnak valamit, valamilyen porfélét, hogy a puszta testével érintkezve égesse, csípje és ettől adjon ki ilyen hangot.  Nem tudom hogyan csinálta, de a belépő sikeresnek tekinthető.

  „Hogy hívják?” - mordulok a fiatal nőre.

  „Feil Anna" - válaszol vékony, csöndes hangon.

  „Mér’ sír ez a gyerek?”

  „Beteg szegényke, meg olyan síros fajta, mindenért pityereg.”

  „Ez nem pityergés, ez ordítás, nem hajja?” – vetem oda  imitálva valami megvetés félét, de tudom rossz színész vagyok. Most várni kell, hadd higgye azon tépelődök hazaküldjem-e a síró gyerekkel és ezzel le van tudva a színjáték, megmenekült a kényszermunkától élheti tovább csetresz életét kibújva a megérdemelt bűnhődés alól. De ne könnyítsük meg a kedves Anna dolgát.

  „Kihirdettük, elmondtuk, hogy akinek kisgyereke van az hagyja otthon, bízza rá valakire aki gondoskodni tud róla.”  - tagolom szóról szóra. - „Egy idős nővérre, egy tántira vagy a saját édesanyjára.”

  Általában ezen ponton kezdenek feszülté válni, közeledni vélik azt a megmagyarázhatatlan valamit ami a hazugság kimondása előtt környékezi meg az embert. Olyan mint egy ismeretlen szoba ajtaja előtt állni, kezünket már ráhelyeztük a kilincsre és várunk valamire, hogy tovább lódítson és belépjünk, mert egymagunk félünk, hogy valami szörnyűséget találunk a szobában.

  „Van nővére?”

  „Nincs” – vágja rá gyorsan.

  „Vannak tantik  a családban vagy valaki rokon aki vállalná?”

  „Nincsenek”

  Az utolsó kérdés előtt várok. Öt-hat másodperc, de lehet tíz is. A kisgyerek elhallgat talán sejteni, s mintha a részeg orosz tiszt is tudná a kérdést, egy pillanatra kitisztulni látszik a tekintete. Mindketten ránk bámulnak.

  „Él még az anyja?” – próbálom olyan hangon, mint aki őszintén sajnálkozik.

  Feil Anna fiatal, huszonnégy éves még életében soha nem hazudott. Azok a gyerekkori mellébeszélések nem számítanak, azok nem komoly dolgok, de amit most kell hazudnia azon érzi, hogy az más. Ilyet csak úgy nem mondhat ki az ember. Próbál a szemembe nézni, látom orrcimpái reszketnek, nyaka megfeszül apró lélegzetvétellel gyűjti a levegőt.  

  „Meghalt” - végezetül kimondja, pedig látszik rajta nagyon fél.

  „Jól van” -  simítom végig az asztal szélét  – „menjen”.

  Miután kilépett a szobából megfordulok, próbálok vigyorgás nélkül a bíróra és a jegyzőre nézni, de azok úgy ülnek ott mint két jégbe fagyott hatalmas fekete madár, talán most érthették meg milyen listát írnak valójában.  

  Nem gondolom magam gonoszabbnak nem vagyok rosszabb mint mások, de nekem is kell valami amitől el tudom viselni ezt az egészet. Ezt szilvesztert, ezt az egész számlálgatósdit, összeírósdit. S különben is féljenek ezek a svábok, bűnhődjenek meg a bűneikért máskor meggondolják mi-merre-hányóra. Azt hogy ennek a Feil Annának életében először hazudnia kellett, na zágsón, így mondják errefelé, lesz itt még hazudni való bőven jobb ha az ember minél hamarabb elkezdi.

  „Hétszázötven” - néz rám a jegyző félszegen –„nincsenek már többen”

  Nézem az orosz tisztet félig lecsúszva alszik a széken, ha felébred remélem nem fog agyonlőni, én csak egy egyszerű összeíró vagyok. A hétszázötven az majdnem nyolcszáz, és ha nincs több akkor nincs több, majd útközben összefogdosunk valahogy még ötvenet. Nem kell annyira svábnak lenniük, csak emberek legyenek, egészséges és fiatalok, mint ezek itt.

2015. január 1.