A fegyverszüneti egyezmény végrehajtásaként 1945 februárjában lépett életbe az a rendelkezés, hogy a németek rendőrhatósági őrizet (internálás) alá helyezendők. Az internálás végső soron nemcsak a német nemzetiségű hazai háborús bűnösök egyéni politikai felelősségre vonását, illetve büntetését szolgálta, hanem valójában már a fölosztás, illetve a belső telepítések előkészítését is szolgálta. Ennek megfelelően az Országos Földbirtokrendező Tanács égisze alatt internálótáborokat állítottak fel, ami azonban csak átmeneti "megoldás" lehetett.

A Budapesti Nemzeti Bizottság 1945. április 11-ei ülésén éles vita folyt a "svábok" sorsáról. A Magyar Kommunista Párt képviselője, Gerő Ernő a kollektív felelősség elvét hangoztatta, a Nemzeti Parasztpárt-i Kovács Imre szerint pedig "minden sváb volksbundista volt". A Polgári Demokrata Párti Supka Géza viszont olyan elvi döntést javasolt, amely élesen elválasztaná egymástól a nemzetiségi hovatartozást és a politikai felelősséget. A Szociáldemokrata Párt részéről Szakasits Árpád elvetette a kollektív felelősségre vonást. Mivel a vélemények gyökeresen eltértek egymástól, az ülés résztvevői nem tudtak állást foglalni a kitelepítéssel kapcsolatban.

A koalíciós pártok 1945. május 14-ei pártközi értekezletükön vitatták meg a "sváb kérdés"-sel kapcsolatos nézeteiket. A pártközi értekezlet végül azt az elvet fogadta el, hogy "Magyarországon nincs sváb kérdés, csak német fasiszták kérdése van". Ezzel egyidejűleg állást foglalt amellett, hogy a volt SS-eket telepítsék ki, és a volksbundisták földjeit kobozzák el, majd az országból távolítsák el őket. Az ülést követően az Ideiglenes Nemzeti Kormány is úgy döntött, hogy a kitelepítés, illetve a német nemzetiségű lakosság kérdésében a kollektív felelősség elve elutasítandó.

A szövetséges nagyhatalmak potsdami konferenciájának 1945. augusztus 2-ai határozata foglalkozott a német nemzetiségű lakosság kitelepítésével is: "A három kormány, miután megvizsgálta a kérdés minden oldalát, elismeri, hogy a Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságot vagy annak egy részét át kell telepíteni Németországba. Egyetértenek abban, hogy mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie." A potsdami értekezlet a németek kitelepítésének ügyét a (győztes) Csehszlovákia és Lengyelország kormányaira, a (vesztes) Magyarországon pedig a Szövetséges Ellenőrző Bizottságra bízta.

A potsdami konferencia a legyőzött európai államok közül egyedül a Magyarország területén élő németek vagy egy részük kitelepítését írta elő. Bulgáriát, Finnországot, Olaszországot, Romániát nem kötelezte hasonló eljárásra, ami legalábbis azt látszik bizonyítani, hogy nemcsak a németek elleni intézkedésről volt szó. A magyarországi németek kitelepítését a csehszlovák kormány is szorgalmazta, mégpedig azért, hogy a helyükre telepíthesse át a csehszlovákiai magyarokat.

A háborús bűnösöknek nemzetiségre való tekintet nélküli, egyéni felelősségre vonása és bűneik arányában való példás megbüntetése elválaszthatatlan volt a hitleri Németországnak az emberiség ellen elkövetett szörnyű bűneitől. A kollektív felelősség elve alapján történt kitelepítésekben azonban a győztes hatalmak háború utáni vélt vagy valós biztonsági szempontjai minden bizonnyal nem kevés szerepet játszottak. Az a tény ugyanis, hogy a felelősség kérdését nem tisztázták egyértelműen, további ellentmondásokat szült.

A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945. november 30-án értesítette a magyar kormányt a magyarországi németek kitelepítésére vonatkozó előírásokról. A hír váratlan volt és megdöbbenést keltett. Gyöngyösi János külügyminiszter kormánya nevében december 1-jén jegyzéket intézett a szövetséges nagyhatalmakhoz: "...a demokratikus Magyarország kormánya kijelenti, hogy meggyőződésével ellenkeznék magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetések mindenféle fajtáját helyteleníti. Ezért kívánatosnak tartja, hogy a kitelepítés alá csak azok a személyek kerüljenek, akik kifejezett magatartásukkal Magyarország ügyét elárulták és a hitlerizmus szolgálatában állottak." A jegyzék azonban - több mint sajnálatos módon - az elvi tiltakozás ellenére pontos számot is megjelölt: eszerint a kitelepítendő németek létszáma nem haladhatja meg a 200 ezret...

A szövetséges nagyhatalmak többszöri felszólítására 1945. december 29-én jelent meg és lépett életbe a magyarországi német nemzetiségű lakosságnak Németországba való áttelepítéséről szóló rendelet. Ennek szelleme és betűje sem fejezte ki a kormánynak a kollektív felelősség elvét elutasító álláspontját, hanem - összhangban a Szövetséges Ellenőrző Bizottság előírásával - a német nemzetiséghez való tartozást és a német anyanyelvűséget a kitelepítés szempontjából döntő, a megfogalmazás szerint még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is előbbrevaló szempontnak tekintette, azaz kitelepítéssel büntette. Ez a jogszabály elvileg az összes hazai német nemzetiségű vagy német anyanyelvű lakos kitelepítését "lehetővé tette".

A második világháború után, illetve részben még a háború alatt hazánk népessége és etnikai összetétele minden korábbi időszakénál homogénabbá vált. Az 1941. évi népszámlálásnak a trianoni területre vonatkozó adatai lényegében a második világháború időszakára is alapul szolgálhatnak - figyelembe véve a háború okozta, emberéletben elszenvedett veszteségeket és egyéb népességi, etnikai változásokat. A trianoni terület lélekszáma 1941-ben 9 319 992 volt, ebből 8 657 172 (92,8 százalék) fő volt magyar anyanyelvű; magyar nemzetiségűnek 8 921 457-en (95,8 százalék) vallották magukat. A német anyanyelvűek lélekszáma 477 057 (5,1 százalék) volt; német nemzetiségűnek pedig 303 419-en (3,3 százalék) vallották magukat. Hitler 1939. évi kitelepítési akciója eredményeként a mai Magyarország területéről körülbelül 60 ezer, más adatok szerint mintegy 80 ezer "népi német" költözött a birodalomba. 1942-től pedig - a korabeli Magyarország területéről - körülbelül 120 ezer német nemzetiségű állampolgár vonult be az SS-be; közülük mintegy 40 ezren önként, a többiek pedig az 1944. évi kényszertoborzás során. (Az SS-be toborzottak fele a bácskai, illetve délvidéki területről került ki.) A háború elől menekülve 1944 szeptemberétől a német nemzetiségű lakosság mintegy 10-15 százaléka hagyta el Magyarországot. A korabeli Magyarország területéről elhurcolt német nemzetiségű hadifoglyok és munkaszolgálatosok létszámát egykorú nyugatnémet források 60-65 ezerre becsülték. Bizonyos becslések a hazai német nemzeti kisebbség háborús emberáldozatait 11 ezer főre teszik.

Az első áttelepülő csoport 1946 januárjában indult el Budaörsről Németország amerikai megszállási övezetébe. Az eredetileg előírt 25 ezer fővel ellentétben 3866 személyt telepítettek ki a hónap folyamán. A kitelepítettek száma a későbbi hónapokban számottevően emelkedett; májusban már meghaladta a 49 000 főt. A Népgondozó Hivatal adatai szerint 1946 januárjától decemberig Magyarországról 135 655 német nemzetiségű személyt telepítettek Németország amerikai megszállási övezetébe, 1947 tavaszától pedig mintegy 50 ezer embert a szovjet zónába. Korabeli nyugatnémet statisztikák ennél nagyobb összadatokat közöltek, ami elsősorban abból adódott, hogy a háború végén elmenekült vagy evakuált személyeket is ideszámították. A kitelepítés végrehajtása során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az az előírtnál lassabban bonyolítható le. A koalíció tagjai a német nemzetiségű lakosságnak más-más rétegeit itthon kívánták tartani; így a kérdés belpolitikai csatározások terepévé vált. A kisgazdapárt a módosabb parasztságot és azokat igyekezett mentesíteni, akik a legutolsó népszámlálás alkalmával magyar nemzetiségűnek vallották magukat. A kommunista párt viszont azt indítványozta, hogy a parasztság alsóbb rétegeit és a bányászokat tartsák vissza. Hogy megközelítő pontossággal hány német nemzetiségű lakos maradt Magyarországon, illetve jött vissza a későbbiek során, arra inkább csak következtetni lehet.

Az 1949. évi népszámlálás mutatói sem segítenek ebben, hiszen sokan féltek bevallani anyanyelvüket, még inkább nemzetiségüket. Német anyanyelvűnek ekkor mindössze 22 455-en (0,2 százalék), német nemzetiségűnek pedig csupán 2617-en (0,03 százalék) vallották magukat. Az ekkor felvett adatok lényegében hűen mutatják a hazai németség háború utáni, ellentmondásokkal, megpróbáltatásokkal és feszültségekkel teli helyzetét; s ennyiben - de csakis ennyiben - tulajdonképpen reálisnak tekinthetők. A legkülönfélébb becsült adatok szerint a hazai német nemzetiségű lakosság száma a kitelepítés után 200-300 ezer közöttire tehető. A potsdami határozat azon passzusa, amely arra vonatkozott, hogy "mindenfajta áttelepítésnek, amelyre ténylegesen sor kerül, szervezetten és humánus módon kell végbemennie", eufemizmus* volt. Egy eleve antihumánus intézkedést képtelenség humánusan végrehajtani...