„Taksony nem Párizs!” felkiáltással rúgták ki Péter barátomat a Taksonyi Hírharang főszerkesztői székéből. Fogta is a sátorfáját és kiment Párizsba egy hónapra, hogy saját szemével győződjön meg a dologról. Visszajött, kérdezhetnénk minek, és a dunaharaszti Laffert kúriában kiállította képeit, ami fényesen bizonyítja, hogy tényleg nem az.

 (Eleanor Young énekel)

Dunaharaszti sem Párizs, de azért három kilométerrel közelebb van hozzá. Ez a három kilométer nagyon sok tud lenni, testileg és lelkileg is. Három kilométernyi lelki romlottság elég ahhoz, hogy a harasztiak a kicsicsázott kúriájukban a költészet napján francia sanzon estet tartsanak egy kanadai-francia énekesnővel, aki svábul igaz nem tud, de magyarul igen. Sőt Kosztolányi, József Attila, Radnóti versek mellett képesek voltak előadni egy haraszti lakos versét is. Ezeket a harasztiak annyira maguk alá gyűrte a dekadencia, hogy még saját költőjük is van.

(Arnóti Péter mutogat)

Ennek a szabadelvű, kozmopolita estének zárásaként végignézhettük Péter párizsi képeit. A fotók hol félelmet, hol szánakozást, hol megvetést keltettek bennünk s alig vártuk, hogy hazamenekülhessünk kis falunkba, Taksonyba. Nagy pánikunkban azért egy rövid hálaimára megálltunk a kálvária kápolnájánál, és megköszöntük az Úrnak, hogy ilyen távolra vetett minket Párizstól. Na meg Berlintől, Brüsszeltől, Moszkvától, Jeruzsálemtől,…