Mindig is tiszteltem az Oltai Anti bácsit, az iskola régen volt igazgatóját. Ő tanított engem németre, és a szüleimmel együtt még sok száz taksonyit. Igazi tanárember volt, most hogy már régóta nincsen közöttünk, hiányzik úriemberi megjelenése, kedvessége, kifinomultsága.

A tisztelet mellett irigyelni is nagyon irigyeltem. Azért a kis erkélyért, amit a háza oldalára szerkesztett és onnan csodás kilátása nyílt a focipályára. Ha már egész héten hallgatnia kellett a labdapattogást, az edzők és a focisták káromkodását, akkor miért ne élvezhette volna a hétvégi meccset az erkélyről, a királyi páholyból, kis asztalkáján egy üveg sörrel. Miért is ne? Sőt. Egy-egy les gyanús helyzetben a tétova partjelzőnek, elég volt csak hátra fordulnia és figyelni az Anti bácsi fejét, hogy biccent vagy nem biccent. Megbíztak benne az emberek, hittek neki, mert onnan föntről mindent jobban lehetett látni. Szép és egyszerű idők voltak.

De azt az új erkélyt, nem is erkélyt teraszt, ami azon a Fő úti házon készül, a focipálya végében az út túloldalán, na azt végképp nem értem mire van, mert hogy onnan a játékot látni nem lehet, az ziher; ha esetleg valamelyik csatár égigérő gyertyát rúg az ötösről, akkor sejteni lehet, hogy meccs van. Olaszországban, Bibione-Alsón vannak ilyen beton barmolások az apartmanok oldalában, de onnan legalább a tengert lehet látni és a sok embert, akik talán nem is tudják, hogy miért vannak ott. Itt nálunk pont fordítva van, tátott szájú emberek néznek fel az erkélyre, hogy miért is van az ott. El kell ismerni, hogy Taksonyban még nem született ilyen bátor építészeti bravúr. Annyira örültem, hogy a kinti cukrászdáról lerohadt a lila festék, ami éveken át riogatott és most végre normálisan le van vakolva. Igaz, festik még a házakat manapság is sötétzöldre, rózsaszínre, kékre. Bár az oviban megtanították nekünk, hogy az ég kék, a fű zöld, a bugyi rózsaszín, a köd pedig lila, nem a ház fala.

Ahogy hallom, alig egy éve megváltozott a település építési szabályozása. Pontosan nem tudom miben, különösebben már nem is érdekel. Talán ez biztatta erre a vakmerő szárnyalásra az építészt és az építetőt, hogy megalkossa ezt az „emblematikus” épületet a Fő úton, ellenpontozva ezzel a kitüremkedéssel a „gödör” homorúságát? Megvallom, kicsit aggódom azokért, akik felmerészkednek majd arra a „teraszra”, mert a nagy szárnycsapkodás közepette az erkélykorlátról nem a hűs habokba csobbannak, hanem a taksonyi flaszterra.