Article Index

 

WEISS JÁNOS

Mi volt a Volksbund?

 Norbert Spannenberger: A magyarországi Volksbund Berlin és Budapest között, 1938-1944. Fordította Doba Dóra. Lucidus Kiadó, Budapest, 2005. 430 oldal, 4800 Ft

A Volksbundról elsősorban Tilkovszky Lóránt munkái nyomán a szélesebb magyar olvasóközönségnek is kiterjedt ismeretei lehetnek. Az 1978-ban megjelent Ez volt a Volksbund című műve részletes és alapos elemzést ad, de mintha a részletekkel el is takarná az egészet. Tilkovszkyt - mondja Spannenberger - elsősorban a Volksbund bűnösségének kérdése foglalkoztatta; a sokoldalú elemzések ellenére a könyv alapvető beállítottsága még mindig magán viseli a háború végén kialakult bűnbakelmélet nyomait. A Szabad Nép 1945. április 18-i számában a címlapon a következő sorokat lehetett olvasni: "[A sváb hazaárulók] a magyar nép ellen elkövetett bűneikre most, ebben a világháborúban tették fel a koronát. [...] Szemérmetlen nyíltsággal tagadták meg ezt az országot, öltöztek náci egyenruhába, szervezkedtek Volksbundokba. [...] A magyarság biztosította szabadságukat, ők segítettek eltiporni a magyar nép szabadságát." Tilkovszky 1998-ban már lényegesen korrigálta ezt az álláspontot: "A Volksbund egyfelől a náci Németországból érkező támogatás hatására, másfelől viszont a magyarországi kormányok súlyos felelősségéből juthatott mind nagyobb - de sohasem teljes - befolyásra a magyarországi németség felett." Most már világos, hogy mind a magyar, mind a német kormányzatot óriási felelősség terheli, és a Volksbund többé nem képviseli a magyarországi németek egészét. Nyilvánvaló, hogy Tilkovszky a kollektív bűnösség elvét próbálja elhárítani. Spannenberger hatalmas ismeretanyagot felsorakoztató könyvének talán az a legalapvetőbb tézise, hogy semmi értelme sincs a bűnösségről beszélni. De ugyanakkor teljes értelmetlenség e szervezet jelentőségének relativizálása; a Volksbund a harmincas évek végétől a magyarországi németek domináns társadalmi szervezete volt. A Volksbund Spannenberger szerint a civil társadalom mozgalma volt, és mint ilyennel szemben nem lehet értelmesen felvetni a bűnösség kérdését.

A Volksbund a Trianon utáni (alapvetően revizionista célokat szolgáló) nemzetiségi politika végső kifejlete. "A magyar politika célja Trianon után a homogén nemzetállam megteremtése volt, ugyanakkor a szomszédos államokban [...] élő magyar kisebbségek védnökének is tekintette magát. Mindeközben elutasította a reciprocitás elvét [...]." Ez a feszültség hívta életre és radikalizálta a magyarországi németek társadalmi-kulturális mozgalmait. 1924. augusztus 3-án Bethlen miniszterelnök úr engedélyezte a Magyarországi Német Népművelődési Egyesület megalakulását, melynek vezéralakja a budapesti egyetem német tanszékének professzora, Bleyer Jakab volt. Az egyesület elsősorban kulturális jellegű célokat tűzött maga elé, mindenekelőtt az anyanyelv oktatásának és használatának terén. 1923-ban Klebelsberg Kunó kultuszminisztersége alatt megjelent egy kormányrendelet, amely a kisebbségi elemi iskolák ügyét szabályozta. Ez a rendelet egyik lehetőségként felkínálta, hogy a diákok minden tárgyat a saját anyanyelvükön tanuljanak, a magyar pedig idegen nyelvként szerepeljen a tanrendben. Spannenberger részletes elemzésekkel mutatja meg, hogy a rendelet csak látszatra elégítette ki a kisebbségek igényeit, valójában minden követelést elszabotált. Bethlen miniszterelnök úr nagyon jól számított, amikor úgy gondolta, hogy a konkrét megvalósítás során úgyis olyan akadályok sorozata fog megjelenni, amely alapjaiban hiúsítja meg a rendeletet. "[Bethlen] annak tudatában, hogy a német kisebbség képviselői úgyis mindig meghátrálnak, folyamatosan olyan külső akadályokra hivatkozott, amelyekre a kormánynak nincs befolyása." Bleyer Jakab már 1931-ben teljesen kilátástalannak ítélte a magyarországi németek helyzetét. 1933 májusában került sor aztán arra a híres (hírhedt) parlamenti beszédére, amelyben elmondta, hogy "a népiskolát végzett német fiatalok hetven százaléka németül sem olvasni, sem írni nem tud".

E kudarcok hatására a Népművelődési Egyesület keretei között csakhamar létrejött egy radikális szárny, amelyből 1938. november 26-án megalakult a Volksbund. Spannenberger sem gondolja azt, hogy a Volksbund megalakulása politikailag légüres térben játszódott volna le. Az egyik oldalon a gömbösi kisebbségi politika olyan provokatív szerepet játszott, amely radikalizáláshoz vezetett, a másik oldalon pedig Hitler hatalomra jutása "kellő" bátorítást adott. (Már maga Bleyer is Hitlert a "mi népi kancellárunknak" nevezte.) Spannenberger azonban úgy véli, hogy ezek az állami-politikai körülmények a Volksbund léte szempontjából alapvetően külsődlegesek voltak. Emellett jól lehet érvelni, ha a Volksbund számos helyi szervezetének megalakulását tekintjük. Ugyanakkor más megfogalmazásokban Spannenberger azt sugallja, hogy már a Volksbund léte is a két állam egyezkedésének vagy kötélhúzásának a terméke. Ebben az esetben tehát van két kontextusunk: a magyar kontextusban kétségtelenül azt lehet mondani, hogy a Volksbund az államtól független, és annak ellenében létrejött szervezet volt. Ugyanakkor a német kontextusban a hivatalos politikától való függés egyértelmű. "A Volksbund léte végeredményben a Harmadik Birodalom politikájának volt köszönhető, így a magyar politikai elit abban kizárólag a nemzeti népcsoportpolitika termékét [...] látta." Erre az ellenvetésre Spannenberger azt válaszolhatná, hogy a Volksbund nem azonosítható az 1938 őszén megalapított "népcsoportszervezettel", hanem ennek egész kialakulási folyamatát magában foglalja. Ezzel azonban a Volksbund szó jelentése megkettőződik: egyrészt per definitionem jelöli a magyarországi németek Trianon utáni kulturális (majd egyre inkább politizálódó) társadalmi mozgalmát, másrészt viszont e mozgalomnak csak egy bizonyos szervezeti formáját jelöli. A könyv címében szereplő két évszám a szűkebb értelemben vett Volksbundra utal, ugyanakkor az alcím és az elemzések időhorizontja a "népi mozgalom" egészére vonatkozik. Úgy vélem, hogy Spannenbergernek a civil szerveződések elméletére hivatkozva nem sikerült bizonyítania a Volksbund "bűntelenségét", abban mégis messzemenően egyetértek vele, hogy nem lehet beszélni a Volksbund immanens bűnösségéről.

Spannenberger úgy gondolja, hogy a Volksbund olyan disszimilációt hirdető emancipációs mozgalom, melynek nem volt semmiféle ideológiai-világnézeti programja. Valószínűnek tarthatjuk, hogy a Volksbund alapvetően pragmatikus szervezet volt, melynek legfontosabb célkitűzése a kisebbségi létezés feltételeinek biztosítása volt. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy a Volksbund ne szívta volna magába a kor különböző (bűnök elkövetéséhez vezető) ideológiai törmelékeit. Mindenképpen a Volksbund mellett szól, hogy következetesen elutasította a nyilaskeresztes párt ideológiáját; az asszimilációval kapcsolatos véleménykülönbségek miatt nem volt esély a két szervezet közeledésére. A könyv számos olyan példát említ azonban (a felszisszenés legkisebb jele nélkül), amelyek rendkívül problematikus ideologikus elemekre utalnak. Ezek közül csak kettőt szeretnék megemlíteni. Az első: a Waffen-SS első toborzása kapcsán a szerző az önként jelentkezők legfőbb motivációjaként a következőt említi: "annak felismerése, hogy a legfőbb eszmény a birodalomért vívott harc". A második: Balla Pál a népcsoportvezetés kívánságairól készült listájának második pontjában olvashatjuk: "A népi németek ugyanolyan arányban részesüljenek a zsidó vagyonból, mint a magyarok."

Ez volt a Volksbund? Nem, én így látom a Volksbundot Spannenberger rendkívül tanulságos könyvének elolvasása után.